Nagy Péter Tibor

Tömegesedés középfokon

A modern oktatási rendszer talán legjellegzetesebb eleme a középfokú oktatás tömegesedése. A tömegesedés nagyon egyszerűen szólva azt jelenti, hogy évtizedről évtizedre a megfelelő korcsoportok egyre nagyobb arányban szereznek középfokú végzettséget. E folyamat azonban nem fejezhető ki egyszerűen egy régebbi és egy közelmúltbeli arány összehasonlításával, csak úgy hogy az expanziót és tömegesedést az iskolatípusok és az érintett társadalmi csoportok változásával együttesen írjuk le.

Az érettségizők számának stagnálása és nekilendülése

Az 1840-es évek közepén mintegy 30 ezer középiskolás van Magyarország és Erdély gimnáziumaiban, 1859-ben – az államérvényes bizonyítványok kiadására nem jogosított középiskolák diákságával együtt – 20 ezer tanuló volt. (Zibolen, é.n.) Az 1863-as esztendőben az érettségizők számát 1475-re becsülhetjük, azaz a mintegy 29000 fős középiskolai diákság mintegy huszadára (Konek 1865). Már statisztika is van arról, hogy 1867-ben: 1739, 1870-ben 1949, 1880-ban 1869-en érettségiztek. Abban is igaza van Karádynak, hogy „a polgári, a népiskola, a tanítóképző és a kereskedelmi elszívó hatása a klasszikus középszintű oktatás publikumában 1890-ig ténylegesen elenyészőnek tekinthető” (Karády 1995). Szempontunkból vizsgálva a képzést, tehát még ezen iskolatípusok beszámításával is azt mondhatjuk, hogy a korcsoport növekvő méretéhez képest csökken a legszélesebb értelemben középiskolába járók, s különösen az azt elvégzők aránya. A kilencvenes években azonban megindul a létszámnövekedés.

A századforduló előtt egyetlen évtized alatt a gimnáziumban érettségizettek száma 1,4 szeresre nőtt, ugyanezen idő alatt a reáliskolában érettségizetteké viszont 1,9-szeresre. Így a századfordulón a 2809 gimnáziumi érettségi mellett már 481 főreáliskolai érettségit is kiadtak. Még figyelemreméltóbb, ha a „legfiatalabb” érettségi típus – a felsőkereskedelmi iskolai érettségi – arányát is megfigyeljük. Az 1891/96-os években átlagosan 3269-en érettségiztek évente, ebből 918-an voltak felsőkereskedelmisek, 1911–14-ben 7823-an s ebből 2536-an. Azaz az érettségik 28 %-áról több, mint 32 %-ra nő ez az érettségi típus. (Nem számít ugyan érettséginek, de itt érzékeltetendő, hogy ekkoriban kb. ezer fiú végzett évente a tanítóképzőkben.)

Összességében tehát a kiadott középiskolai érettségik aránya a századforduló húsz esztendeje alatt 2,4 – szeresére, ezen belül a kereskedelmi érettségiké 2,8-szorosára emelkedett.

A „művelt körök” szemében „nem teljes értékű”, de a munkaerőpiacon rendkívül nagyra értékelt érettségit adó felsőkereskedelmi iskola társadalmi összetétele (minthogy a városi kistulajdonosok preferálták) eltért a középiskoláétól, s nyilván az sem véletlen, hogy a bizonyos egyetemi szakokra nem képesítő reáliskola társadalmi összetétele eltért a gimnáziumétól. A reáliskola lényegesen polgáribb, s szélesebb társadalmi csoportokból rekrutálta diákjait, mint a gimnázium. A gimnazisták 15%-a köztisztviselő gyermeke volt, 17% más értelmiségieké, a reáliskolásokból viszont csak 10 ill. 8% tartozott ebbe a csoportba. A reáliskolában magasabb volt a kereskedők, az iparosok, a magántisztviselők aránya, de még ipari és kereskedelmi munkások is voltak 7,3%-os arányban. (E két utóbbi kategória a gimnáziumban együttesen 2,4%-ot tett csak ki.) A polgáriasultabb rétegek eltérő arányát közvetve az is jelzi, hogy a gimnáziumi tanulók ötöde, a reáliskolaiak kétötöde, a felsőkereskedelmisek fele izraelita (Magyar Statisztikai Közlemények, 1901).

A középiskolázottság gyarapodása

Az 1910-es népszámlálás sajnos nem tartalmaz arról adatokat, hogy az egyes középiskolázott csoportok milyen arányban szereztek különböző iskolatípusokban középiskolai végzettséget, így csak az összesített arányok diagnosztizálhatók.

1. tábla

A négy, hat, nyolc középiskolai osztályt végzettek a 19. század egyes generációiban

Életkor 1910-ben	90–99	80–89	70–79	60–69	50–59	40–49	30–39	20–29	Ismeretlen
Az iskolakezdés középértéke	1825 k	1835 k	1845 k	1855 k	1865 k	1875 k	1885 k	1895 k
Korcsoport össznépesség (abszolut számban)	7742	86394	430913	974182	1563135	1888576	2203344	2850537	1024
Nyolc osztályt végzettek %	1,06	1,39	1,14	1,45	1,69	2,16	2,73	3,13	3,22
Hat osztályt végzettek %	0,3	0,41	0,38	0,38	0,51	0,65	0,75	0,78	0,39
Négy osztályt végzettek %	0,48	0,95	1	1,15	1,59	2,17	2,92	3,26	1,37
Négy-hat-nyolc osztályt végzettek összesen	1,83	2,76	2,53	2,98	3,79	4,98	6,4	7,16	4,98
„Nyolcasok” és „négyesek+hatosok aránya	1,36	1,02	0,82	0,94	0,8	0,76	0,74	0,77	1,83

Forrás: 1910. évi Népszámlálás. 5. köt 546

I. ábra

A négy, hat, nyolc középiskolai osztályt végzettek a 19. század egyes generációiban

Az adattáblából az állapítható meg, hogy amiképpen évtizedről évtizedre haladunk visszafelé az időben, úgy csökken annak valószínűsége, hogy valaki négy, hat, illetve nyolc osztályos középiskolás végzettséget szerezzen.

Az első tanulság, ami megállapítható, hogy mind a négy, mind a nyolc osztályt végzés valószínűsége 1865 és 1895 között egyenletesen növekszik. Ha ezt az egyenletes növekedést összevetjük azzal, hogy a mért fiúközépiskolai adatok szerint leginkább stagnálásnak (Karády kifejezésével: a középiskolázás deflációjának) , vagy (1885 és 1895 között) a korábbinál mindenképpen gyorsabb emelkedésnek kellene lennie, érdekes összefüggésre juthatunk: arra, hogy a 10–19 évesek beiskolázásának pontosan azok az elemei biztosították az egyenletes növekedést, amit a gimnáziumi elit minőségi romlásként élt meg: azaz az új iskolatípusokban szerzett népszámlálási értelemben négy-nyolcévesnek számító középiskolai végzettség, a polgári tömegesedése, valamint a lányok középfokú – de nem klasszikus középiskolai, hiszen arra csak a kilencvenes évek végétől van mód – tanulmányai.

Nem kétséges, hogy a rohamosan modernizálódó országban egyre több tanult embernek jutott munka – nem abban az értelemben, ahogy a művelt elit „értelmiségi munkahely” fogalma sugallta volna, hanem éppen azért, mert a nagyipar illetve a tercier ágazatok aránya növekedett, s ezekben az ágazatokban az eredetileg „nem értelmiséginek számító” pozíciókban is mindinkább értelme volt a négy és nyolc osztályos középiskolai végzettségnek.

Ha távolabbra megyünk az időben az egész népességhez viszonyított számok pontosan meg nem mondható mértékben torzítanak, hiszen a 60–69 éves nemzedék már sokkal kisebb abszolút számú, mint az előtte járó, s nyilvánvaló, hogy az iskolázottabb embereknek sokkal nagyobb esélye van megérni ezt – és az ennél idősebb – kort, mint az iskolázatlanok átlagának. (Ha tehát a táblából úgy látjuk, hogy az 1855 körül tízéves nemzedékből élete folyamán 1,45% érettségizett, az azt jelenti, ennél valójában csak kisebb lehet az arány.)

A mortalitási együttható ugyanakkor nem, illetve alig torzít, ha azt vizsgáljuk, hogy nemzedékről-nemzedékre mennyi a négy és nyolc középiskolát végzettek egymáshoz viszonyított aránya. (A négy középiskolát végzettek ugyanis nem sokkal korábban halnak meg, mint az érettségizettek.) A 19. század első évtizedeiben iskolába lépőknél a nyolc osztályt végzettek száma lényegesen felülmúlta a négy/hat osztályt végzettekét, tehát a hányados 1 és 2 között volt, a század közepén iskolába lépő nemzedéknél ez a hányados eléri az 1-et, a század végéig pedig 0,77-re süllyed. Ezt azt jelenti, hogy a régi társadalomban az érettségizettek és a teljesen iskolázatlanok között alig lehetett valakit találni, a későbbi időszakban azonban egyre szélesedik az iskolázottsági értelemben vett „középréteg”. Az a „minőségromlás”, az a tanulmányi „csonkaság”, hogy az évtizedek folyamán mind többen elkezdtek valamiféle középiskolát, de nem végezték el a „komplett” nyolcosztályos középiskolát egy iskolázottsági középréteg kialakulásához vezetett – s így a polgárosodást segítette elő. Ugyanebben az irányban hat a nők iskoláztatása érettségit adó női középiskolák csak a századfordulón bukkannak majd fel, de a leányiskolák már négy ill hat középiskolával nem ritkán egyenértéküek.

Az egyes tényezők persze különböző mértékben befolyásolják a folyamatot. Legjobban torzít nyilván a mortalitás, ezért a hetven feletti korosztályt érdemes egyszerűen összevonni. (bizonyos adatok egyébként eleve csak így állnak rendelkezésre…)

Azután radikálisan kettéválasztandó a két nem iskolázottsága.

Férfiak	70 feletti	60-69 éves	50-59 éves	40-49 éves	30-39 éves	20-29 éves
iskola-kezdés		1863	1873	1883	1893	1903
4 KÖZÉP	1,2	1,3	1,7	2,3	2,5	2,5
6 közép	0,6	0,6	0,7	0,7	0,8	0,7
8 közép	2,3	2,7	3	3,8	4,7	5,2
4-es+6os+8-as	4,1	4,6	5,4	6,8	8	8,4
8-asok és 4+6osok aránya	1,27	1,42	1,25	1,26	1,42	1,62
Nők	70 feletti	60-69 éves	50-59 éves	40-49 éves	30-39 éves	20-29 éves
isk.kezd		1863	1873	1883	1893	1903
4 KÖZÉP	0,8	0,9	1,5	2,1	3,2	4
6 közép	0,2	0,3	0,3	0,5	0,8	0,8
8 közép	0,2	0,2	0,4	0,6	0,8	1,2
4-es+6os+8-as	1,2	1,4	2,2	3,2	4,8	6
8-asok és 4+6osok aránya	0,2	2,5	1,75	1,83	2	1,66

Jól megfigyelhető, hogy a nők körében a növekedési ütem sokkal gyorsabb. Ezért a legrégebbi megfigyelt generációban az igazi elitet nézve tizszer iskolázottabak a férfiak, a nyolcvanas években középiskolás nemzedéknél ez az arány már csak hatszoros. (Női középiskolák akkor még nincsenek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csak a tanítőnői végzettségüek jelentik a nyolc középiskolát végzettként számon tartott kört, mert a népszámlálás filozófiája szerint a maga korában hatosztályosként „teljes” leányiskolai végzettséget nyolcosztályosként kellett feltüntetni… )

A hetvenes évektől kezdve a férfiaknál fokozatosan nő az iskolázottsági középréteg aránya, s ezen belül a növekedés a négy középiskolás végzettségre esik. A nőknél ezzel szemben ez az aránynövekedés csak a kilencvenes évekig tart, hiszen azután beindulnak a női középiskolák. A hatosztályos végzettségüek arányának fokozatos növekedése bizonyitja, hogy a lányok iskolázásában nem annyira „a minősitő erő”, mint a munkaerőpiac/társadalmi presztizs fokozatossága volt meghatározó.

A következő moduláló tényező az új iskolatípusok belépése: a gimnázium, mely egykor a középiskoláztatás egyetlen útja volt, 1910 ben már csak a negyedikesek 48 %-t bocsájtotta ki. (6970 fiú) A közigazgatási szempontból 1883 óta teljes értékü (bár több egyetem felé képesítést nem nyújtó) reáliskolába járók közül 1602-n voltak ekkor negyedikesek, a negyedikes középiskolás fiúk közel 10 %-t jelentve. A többi – nem kevesebb, mint 42 % - polgáris volt. Ez tiz évvel korábban még csak 35 % körül volt, korábban pedig még kevesebb.

Hasonlóképpen a hat-nyolcosztályos középiskolai végzettségbe a fiatalabb nemzedéknél már erősen belejátszik a felsőkereskedelmi és a tanítóképző népessége, mely a megfelelő koru fiúközépiskolásoknak már 26,9 ill 12, 6 %-t tette ki. (1867-ben a tanítóképzőkbe járók aránya ennek felénél sem állt, a kereskedelmi először 1880-ban regisztrálható, középiskolához viszonyitott diákaránya kevesebb mint egytizede az 1910-es értéknek.)

Az 1910-es népszámlálás korcsoportos adatainak érvényét korlátozza, hogy az egyes korcsoportok iskolázottsága nemcsak az egyes magyarországi korcsoportok magyarországi iskolavégzési esélyeit tükrözi, hanem a szám tartalmazza, hogy az adott korcsoporthoz tartozó, ide vándorolt iskolázott külföldi szakembereket, s azokat a hazai születésűeket is, akik valamiért külföldön végeztek középiskolát – vagy olyan szakképző intézményt, melyet a népszámlálás középiskolának minősített. Az iskolázott központ, Budapest férfinépességnek 1869-ben még közel 20, 1880-ban közel 15, 1890-ben közel 10, 1900-ban 7,6 – s még 1910-ben is 5,9% külföldi születésű volt (Budapesti Statisztikai Közlemények, 53. kötet). A külföldi születésűek egy része a népszámlálások idején is külföldi honos volt, meglehetősen magas arányt téve ki a társadalom legiskolázottabb csoportjaiban: az 1900-as népszámlálás pl. az ipari tisztviselők 9, a bányászati tisztviselők 14%-át találta nem-magyar honosnak.

Az a tény, hogy a magyarországi népesség iskolázottsági statisztikája magában foglalja azok eredményeit is, akik külföldi születésűként, (vagy magyarországi peregrinusként) külföldi iskolákban szerezték iskolai végzettségüket, megítélésem szerint nem csökkenti, hanem növeli az iskolázottsági statisztika oktatástörténeti használhatóságát. Egy modern és modernizáló kormányzat ugyanis nemcsak azzal „oktatáspolitizál”, hogy iskolákat csinál és működtet, hanem azzal is, hogy olyan viszonyokat teremt, melyek arra biztatják a polgárokat, hogy a magyar gazdaságba visszaforgó szakértelmüket külföldi intézményekben szerezzék meg, s azzal is, hogy arra biztatja a gyárosokat, hogy külföldi szakemberek „importjával” a külföldi oktatási intézmények munkáját kamatoztassák a magyar gazdaságban, magasan iskolázott külföldiek honosításával „javítsák” a magyar társadalom összetételét. (Ha bárki előtt kétséges lenne: „Brain drain” zajlik, csakhogy a szokásossal ellenkező irányban: Magyarország „szívja el” a német-cseh-osztrák „agyakat”...)

Fontos azt is tudnunk, hogy a középiskoláztatás expanziója nem egyenletesen érintette a magyar társadalom különböző csoportjait.

A 4 ill. 8 középiskolai végzettség az előretörésében a legmeghatározóbb szerepet a zsidóság játszotta, hiszen a legalább négy középiskolát az 1855-körül 10 éves zsidó férfiak nemzedékében 17 %-a végzett addig a korszak végére ez az érték már 40 % fölött volt. A nyolc középiskolát végzettek körében pedig az idősebb generációnál mindössze 7,4 %-os arány a legfiatabb esetében már 24,5-re változik. Ez azt jelenti, hogy míg a korszak kezdetén a zsidó fiúknak csak háromszor jobb esélye volt iskolát végezni, mint a magyarországi átlagnak, s csak másfélszer volt jobb esélye, mint a magyar anyanyelvüek átlagának, addig az utolsó nemzedékre e két mutató ötszörösre ill. két és félszeresre nőtt. Budapesten, ahol a megfelelő korú népesség 27-28 %-a volt izraelita felekezetü, a gimnáziumi, polgári iskolai népesség 40 %-át is elérte a zsidók aránya az 1905-t követő években a reáliskolában és a kereskedelmiben ugyanez 50 % körül mozgott. A zsidókon kívül az unitáriusok és az evangélikusok voltak erősebben iskolázottak, s a középiskolákban erősebben képviseltettek, gy mint a magyar átlag, de az unitáriusok előnye az országos átlaghoz képest még csökkent is, az evangélikusoké pedig nem nőtt. A leginkább szerb-román nemzetiségi tömegeket jelentő görögkeleti népesség az országos fejlődéshez hasonlóan megkétszerezte érettségizettjeinek arányát, de az arány még így is messze – a katolikusok és reformátusok által reprezentált – országos átlag alatt a 20-29 éves férfiak esetében 1,6, a nők esetében 0,2 %-t jelentett. (Lényegesen részletesebb és alaposabb elemzés olvasható a felekezeti és iskolázási egyenlőtlenségekről Karády Viktornál.)

A középfokú oktatásban részesülők köre a két háború között

Míg az 1910-es adatok „torzulásai” azt fejezték ki, hogyan vonzotta a magyar gazdaság az iskolázott külföldi embereket, az 1920-as s azt követő népszámlálások anyagát egészen másféle indítékú „vándorlási különbözet” torzítja. Az elcsatolt területekről elsősorban az erősen iskolázott köztisztviselők – családjaikkal együtt százezres nagyságrendben – áramlottak Magyarországra. Az 1941-es népszámlálás ezért csak a legfiatalabbak vonatkozásában tudósít az iskolázottak létszámának ténylegesen szűkebb magyarországi növekedéséről.

Eszerint az 1935–1939 között 18 évét betöltött férfi évjáratnak már 8,5%-a érettségizett, az előző korcsoportban ez 7,6%, a 1925–1929-ben érettségi korba értek között 6,3% volt. Tíz év alatt az érettségizők köre a kortársak számára is nyilvánvalóan érzékelhetően 1,34 szeresére bővült.

Az éves iskolastatisztikai adatok közül az 1927/28-as és 1937/38-as éveket vetjük össze. (Az első időpontban már kifelé megy az iskolából a világháború végén beiratkozott nemzedék, s még nem torzítja az adatokat a világgazdasági válság. A második időpontban már kifelé megy a világgazdasági válság idején iskolát választó nemzedék, s még nem érintik a számokat a zsidótörvények.) (MSÉ 1928, 1938)

A húszas évek végéről tudnunk kell, hogy a 12–14 évesek közül 12,1% járt polgáriba és 6,4% járt alsóközépiskolába. Feltehetően ekkora, tehát a gyerektársadalom egyötödére terjed ki az a csoport amelyet szociális körülményei „engednének tanulni”. (Az oktatáspolitika felelőssége innen kezdődik: az oktatáspolitika az, amely – a századfordulóhoz képest – a polgári és a felsőközépiskola között az átjárhatóságot radikálisan lecsökkenti, így a középfokú oktatás útján már elindult, szociális értelemben tehát arra képes diáksereg kétharmadának a királyi úton nem biztosít férőhelyet.

A középiskola felső tagozatába (mely tehát normális körülmények között a 15–18 évesek iskolatípusa, s ekkoriban hétszázezren tartoznak e kohorszhoz) mintegy 22 ezren jártak, azaz alig 3%. Az egyetlen érettségit adó „szakközépiskolatípusba”, a felsőkereskedelmibe ugyanebből a csoportból mintegy 7 ezren, az érettségit nem adó, de mégiscsak középfokú iskolának számító, s bizonyos felsőoktatási intézményekbe vezető tanítóképzésben is 6–7 ezren tanultak. Mindent összeszámolva tehát a korcsoportnak durván egyhúszada járt középfokú intézménybe. (Ha az érettségit nem adó de zömében négypolgáris végzettséget feltételező középfokú szakintézményeket megnézzük, ezek összesített hallgatólétszáma is csupán ötezer fő.)

Ha megvizsgáljuk ezután a középiskolai (reáliskolás, reálgimnazista, gimnazista, és leányközépiskolákba járó) tanulóság összetételét, kitűnik, hogy az értelmiség a tanulók szüleinek mintegy ötven százalékát tette ki. Társadalmi arányát figyelembe véve az értelmiség hat-nyolcszorosan felülreprezentált a középiskolában.

Az értelmiségen belül a legnagyobb csoportok a köztisztviselők 14,4%-kal, a pap-tanár-tanító csoport 8,2 a nyugdíjasok 6%-kal részesedtek. A kereskedelmi tisztviselők és az önállók egyaránt 8–8,2%-kal az agrár- és ipari tisztviselők 1–2%-kal részesedtek.

Minthogy a közalkalmazottak és a magánalkalmazotti értelmiség (eltartottjaival együtt) egyaránt negyed-negyedmilliós tömböt tett ki a társadalomban, a közalkalmazottak mintegy kétszeresen felülreprezentáltak a magánértelmiséghez képest is. A magánértelmiségen belül viszont az agrártisztviselők 2,66-szorosan felülreprezentáltak az iparforgalmi tisztviselőkhöz képest, hiszen a 13 223 lelket számláló agrárértelmiségi blokk 923 középiskolást adott, a 243 600-as iparforgalmi blokk pedig csak 6348-at.

A társadalmi felülreprezentáció adatai ezekből a számokból jól becsülhetők. Fontos felülreprezentációs jelzésként megemlítendő, hogy az izraeliták a tanulók 16,9%-át adták – azaz a dualizmus kori felülreprezentációhoz képest némileg csökkent az izraeliták felülreprezentációja.

A másik végponton elég jól megragadható az iparforgalmi munkásság hét százalékos tömbje, s a kisbirtokosság mintegy 8%-os tömbje. A 2 milliós parasztság és a közel 1,7 milliós munkásság körülbelül azonos mértékben alulreprezentált a középiskolában. Inkább a polgári iskola szférája mutatja, hogy a munkások helyzete jobb, minthogy minden ötödik polgáris tanuló munkás szülők gyermeke, viszont csak minden tizedik kisbirtokosé.

A társadalom legalján lévő 2,4 milliós agrár-szegénység – ahogy ez közismert – mindössze 1,1%-kal képviseltette magát a középiskolában, ők azonban olyan „messze vannak”, hogy még a polgáriban is csak 2,7% az arányuk.

Az ipari és kereskedelmi önállók húsz százalékos részesedését – minthogy az iparbáróktól a suszterekig mindenki ide tartozik – elég nehéz lenne most értelmezni, mint ahogy az altisztek mintegy 3%-os részesedését is. (A századforduló másféle statisztikai adatközlése következtében még tudjuk, hogy a nagyiparosok 1,3%-ban, a nagykereskedők 1,7%-ban vannak jelen a középiskolában a kisiparosok és kiskereskedők viszont 15 és 11,2%-kal. Ha ezen arányok fennmaradását feltételezzük, akkor az „ipari és kereskedelmi önálló” foglalkozású szülők nagyobbik részét szociális értelemben valahova az ipar-forgalmi munkásság és az értelmiség közé helyezhetjük.)

Mi változott ehhez a helyzethez képest tíz év alatt?

A középiskolai hallgatók sorában az ipari értelmiség 137,5%-ra, a kereskedelmi értelmiségé 141,5%-ra, a köztisztviselőké 108,3%-ra, az egyéb értelmiségiek aránya 112,2%-ra nőtt. Az értelmiségben egyedül a pap-tanár-tanító szülők aránya maradt szinten: 96%-on. A nyugdíjas tisztviselők aránya 88,9%-ra csökkent.

Az értelmiség az 1930-as évtizedforduló előtt összesen 49,1, a második világháború előtt pedig 54,8%-os aránnyal volt jelen, a növekedést elsősorban az iparba és kereskedelembe áramló keresztény intelligencia gyermekei jelentették. Az értelmiség a szinte általános arányszámnövekedést természetesen a többi jelentős társadalmi réteg rovására érte el.

A kisbirtokosok aránya 67%-ra csökkent, az eleve töredéket jelentő gazdasági munkásoké 45,5%-ra, egyéb napszámosoké 50%-ra, árvaházi gyerekeké 33,3%-ra.

A városi középréteg, az iparosok, kereskedők, s a nem tisztviselő rangú kereskedelmi alkalmazottak aránya nagyjából szinten maradt.

Az ipari munkásság 2,6%-ról indulva 130,4%-os, az altisztek 3,2%-ról indulva 134,4%-os növekedést produkálnak.

A világgazdasági válságot és a második világháborút megelőző állapot összehasonlítása tehát azt mutatja, hogy az értelmiség növelte részvételét a középiskolai szférában.

A középiskola minőségvédelme tehát azonos a mindinkább az értelmiség iskolájává váló intézmény „védelmével”.

Az értelmiségi „túltermelés” ill. értelmiségi munkanélküliség fogalmát is innen kell értelmeznünk: a gyermekeit gimnáziumba járató középosztály alapvetően természetellenesnek éli meg, ha a középiskolát végzettek nem értelmiségi munkakörben helyezkednek el. 1920-ban a közszolgálat és szabadfoglalkozások blokkjának önállói és tisztviselői 256 ezer embernek, a gazdaság tisztviselői további 231 ezer embernek, a nyugdíjas tisztviselők 22 ezer embernek biztosítottak megélhetést. A nem értelmiségiként kereső, de legalább nyolc középiskolát végzett emberek viszont csak 32 ezer embernek adtak megélhetést (Magyar Statisztikai Közlemények, 76. kötet).

Az iskolázottaknak csak kicsiny töredéke kész arra, hogy az iskolázottak számára egyébként természetes előnyöket kínáló tercier szférában önállóként próbáljon szerencsét. A középiskolázott aktív férfiak 1920-ban 136 ezres tömegéből tehát alig hatodfélezren lesznek pl. önálló kereskedők, azaz 4%. 1930-ban a 165 ezres középiskolázott tömegből alig nyolcadfélezren lesznek azok, azaz 4,5%. A reálszféra önállói között egyébként összesen is csak 38 ezer férfinek van érettségije vagy annál magasabb végzettsége 1930-ban (Magyar Statisztikai Közlemények, 72., 114. kötet; 1980. évi Népszámlálás, 36. kötet). Az iskolázott emberek számára tehát nemcsak a segédszemélyzetként végzett fizikai munka, de az önállóság, a vállalkozás is teljesen idegen.

A középiskola tömegesedése 1945 után

A középiskolába járók köre 1945 után rendkívüli módon kiszélesedik. Az iskolastatisztika 1950-ben 82 ezer, 1960-ban 155 ezer, 1970-ben 233 ezer, 1980-ban 203 ezer nappalis középiskolai tanulót regisztrál (Magyar Statisztikai Évkönyv 1949, 1975, 1986). A népszámlálások eltartottsági statisztikái szerint 1960-ban 146 ezer középiskolai tanuló van (tehát már ekkor is négyszer annyi, mint három évtizeddel korábban), 1970-ben (amikor a Ratkó-generáció még iskolába jár) már 239 ezer tanuló – 1980-ban pedig 193 ezer tanuló. Itt, s a továbbiakban következetesen mellőzni fogom az 1990-es népszámlálás adatait – ennek egyik fontos oka, hogy az 1990-es népszámlálás nem különböztette meg a különböző jellegű középfokú végzettségeket, így az 1980-as rendkívül differenciált képet rontaná az 1990-es adatsor bekapcsolása. Másrészt az 1990-es népszámlálás „telibe találja” a rendszerváltást, ami pl. a foglalkozási adatok értelmezését igencsak megnehezíti.) A népszámlálási adatok arányaiból kiindulva azt jelenti, hogy 1960-ban még csak 24%-os esélye volt egy megfelelő korcsoportba tartozónak, hogy középiskolába kerüljön, 1970-ben már 32%-os, 1980-ban pedig 37%-os esélye (1960. évi Népszámlálás, 13. kötet).

A középiskolába járás természetesen erősen összefügg a szülők foglalkozásával ill. iskolázottságával.

Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek iskolastatisztika által gyűjtött származási adatait manipuláltnak szokás tartani. Ilyen nyilván „ideológiailag vezérelt” adat, hogy az ötvenes évek közepén a 119 106 középiskolai tanulóból 46 039 a munkás, 25 029 a paraszt, 18 502 az értelmiségi szülők gyermeke. Ez azt jelentené, hogy az értelmiségiek csak 15,53%-át adják a középiskolai tanulóságnak. E szerint az értelmiségiek (általános iskola nyolcadikos adatokhoz mérve) 2,21-szeresen vannak felülreprezentálva. A munkások 1,1-szeresen enyhén felülreprezentáltak a parasztok 0,5-szörösen alulreprezentáltak (Magyar Statisztikai Évkönyv, 1949).

Nyilvánvaló, hogy az iskola érdekelt volt az adatok kozmetikázásában, s elsősorban az értelmiségiek alacsonyabb arányának feltüntetésében. Ezért az alábbiakban a népszámlálások eltartottsági minőség szerinti statisztikai adatait vettük elő. (Ezek úgy készülnek, hogy a családfő foglalkozása szerint közlik, hány eltartott van középiskolai tanulói, hány általános iskolai tanulói stb. minőségben. Nincs tehát hol és mikor manipulálni az adatokat.)

1960-ban a 146 ezer középiskolásból 55 ezer volt szellemi dolgozó gyermeke, 17 ezer önállóé, 50 ezer szak- és betanított munkásé, 19 ezer egyéb fizikai dolgozóé. A szakmunkás családok általános iskolásainak 17%-a a segédmunkás családok gyermekeinek 9%-a lett középiskolás. E logikában a parasztság besorolódik a fizikai munkás kategóriába (1960. évi Népszámlálás, 13. kötet alapján számított adatok).

A középiskolai tanulók társadalmi összetétele a későbbiekben azonban nem úgy tolódott el, ahogyan ez a tömegesedésből várható lenne: azaz a népszámlálások szerint 1960-ban még 39% volt szellemi dolgozó gyermeke, 1970-ben már 44% s 1980-ban is 40% (1980. évi Népszámlálás, 36. kötet alapján számított adatok).

Nem arról van tehát szó, ahogy azt az elitista értelmezések sugallni szokták, hogy a fizikai dolgozók gyerekeinek aránynövekedése rontotta le a középiskola szintjét, hanem arról, hogy a társadalmi munkamegosztásban mind többen foglaltak el (alacsonyabb szintű) szellemi státusokat, s küldték gyereküket középiskolába. A szellemiek aránya a három népszámlálás során 17-ről előbb 25%-ra, majd onnan 30%-ra változott. A szellemi dolgozók aránya növekedésével ezek szerint párhuzamosan csökken középiskolai felülreprezentációjuk mértéke, de arányuk az iskolában azért tovább nő.

1960-ban a 14-17 éves korú népességből a mezőgazdasági fizikai dolgozó szülők gyerekeinek kevesebb, mint harmada járt iskolába, a nem mezőgazdasági fizikaiak gyerekeinek fele, a szellemi dolgozók gyerekeinek viszont négyötöde. A szakmunkásképző illetve a középiskola választása is ugyanezen logika szerint oszlik meg: a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak 14-17 éves korú gyerekeinek mindössze 9,4% járt szakmunkásképzőbe. A szakmunkásképző ugyanis a nem-mezőgazdasági fizikaiak kedvelt iskolatípusa volt, minthogy megfelelő korú gyerekeiknek 21,1% járt ide. Az értelmiség viszont már máshová küldi gyerekeit: mindössze 13,8 %-uk marad szakmunkásképzőben. Logikus ezek után, hogy az értelmiségiek gyerekeinek 56 %-a járt középiskolába (ez az adat a nem mezőgazdasági fizikaiaknál 20,2 %, a mezőgazdaságiaknál mindössze 10,1 %. )

Felsőfokon a különbségek még nagyobbak, hiszen a mezőgazdasági fizikai szülők 18-24 éves korú gyerekeinek 1,4 %-a, a nem mezőgazdasági fizikaiaknak 1,9%-a, a szellemieknek viszont 8,8%-a volt egyetemi főiskolai hallgató.

Azaz a származás szerinti kategorizálás ellenére az ötvenes évek végén (!) a szellemiek a középiskolában – korcsoportos lakossági számarányukhoz képest 2,61-szeresen, a felsőoktatásban pedig 3,13-szorosan felülreprezentáltak – olyan adatok szerint, melyet – legalábbis az adatfelvétel szakaszában - egyszerűen lehetetlen volt manipulálni.

Az 1970-es és 1980 –as népszámlálás is publikál adatokat az általános iskolába, a középiskolába, a szakmunkásképzőbe s a felsőoktatásba járó eltartottak szüleinek társadalmi összetételéről, melyből rövid számolással megállapítható, hogy 1960-ban, 1970-ben és 1980-ban a legjobb középiskolába lépési esélyekkel a tercier szektorban dolgozó szellemiek lánygyermekei rendelkeznek, a második harmadik helyek eloszlásának változása viszont hosszabb elemzést érdemel. A felsőoktatásba kerüléshez mindhárom időpontban a tercier szférában alkalmazott szellemi dolgozók gyermekeinek helyzete volt a legbiztatóbb, ezen belül 1960-ban a fiúk esélye a lányokénak másfélszerese, 1970-ben 1,14-szerese, 1980-ban viszont már csak 1,02-szerese.

A korszak sajátossága, hogy a szülők iskolázottsága fontosabb, mint vagyoni vagy egyéb helyzete. Egyértelműen kiderül – Pl Andor Mihály és Liskó Ilona elemzéseiből - hogy a szülők iskolai végzettsége minden egyéb – magas társadalmi státuszt jelző - tényezőnél fontosabb. Az azonos foglalkozási csoportba (pl. vezető, vagy értelmiségi) tartozó személyek közül egyértelműen a magasabb iskolázottságúak gyerekei érik el a jobb iskolai eredményeket, sőt a különböző foglalkozási csoportokba tartozó, de azonos mértékben iskolázott csoportok között kisebb a különbség, mint a foglalkozási csoportokon belül, a különbözőképpen iskolázottak között.( A magasabb jövedelem, s a jobb lakáskörülmények is kevesebbet számítanak: a magasan iskolázottak – ha nem elég tehetősek – más fogyasztási javak feláldozása árán is gyermekük iskoláztatására, különóráira költenek, vagy a kisebb lakásban is úgy szervezik az életteret, hogy a gyerek jobb esélyekkel tanulhasson. Noha a kistelepülésen lakók rosszabb eséllyel küldik gyermekeiket gimnáziumba, s különösen jó gimnáziumba, de míg az iskolázottsággal lineáris az összefüggés, addig a települési hátránnyal nem az: a legkisebb településeken lakó iskolázottak – minthogy úgyis utaztatni kell gyerekeiket – immár inkább választják a jó gimnáziumokat, mint a helyi választékkal megelégedő kisvárosi szülők. )

Az iskolázottság több generáción át érezteti hatását, az azonos iskolázottsági csoportba tartozó szülők gyerekeinek továbbtanulási esélyei szisztematikusan összefüggenek nagyapjuk iskolai végzettségével. Azaz – minden „elitcsere” ellenére – a két világháború között felhalmozott iskolázottsági előnyök a szocializmus konszolidált korszakában ismét éreztették hatásukat. (Andor-Liskó: 2000)

A kiemelt helyzetű csoportokra jellemző felülreprezentáció nemcsak mennyiségi, hanem minőségi is: azaz a felsőbb rétegekhez tartozók nemcsak magasabb életkorig járnak iskolába, nemcsak többen vannak az “elegánsabb” iskolatípusokban, s azon belüli altípusokban, de jobban is tanulnak. Mindig kérdés azonban, hogy melyik felülreprezentáció mekkora? Azaz a tanultak- értelmiségiek - gazdagok -nagyvárosiak stb. “ráveszik” vagy “képessé teszik” gyerekeiket a jobb tanulásra, s utána ennek mintegy természetes folyománya, hogy a jótanulás alapján szelektáló iskolarendszer őket engedi a magasabb iskolafokozatokra ill. jobb iskolatípusokba, vagy pedig a kétféle felülreprezentáció egymástól függetlenül is igaz: a tanultak- értelmiségiek - gazdagok -nagyvárosiak még rosszabb tanulmányi eredmények esetén is nagyobb eséllyel mennek jobb iskolákba, mint a többiek. Andor és Liskó elemzéséből kiderül, hogy minél magasabb az apa és anya társadalmi státusza és iskolai végzettsége, annál jobbak a tanulmányi eredmények, s nemcsak az általános iskolában, ahová mindenki jár, hanem a középiskolában is, ahová pedig az alsóbb foglalkozási - iskolázottsági csoportokból csak a jobbak kerültek. Kitűnik, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek közül a jótanulást is a szülő iskolázottsága határozza meg leginkább. Ferge Zsuzsa adatai szerint 1963-ban az értelmiségiek általános iskolás gyerekeinek közel harmada, a szakmunkásokénak tizede, a segédmunkásokénak huszada volt kitűnő tanuló. A kitűnőséget a szülő iskolai végzettsége jobban befolyásolja, mint foglalkozási státusza, hiszen 1963-ban a vezető és értelmiségi apák gyerekeinek 55,3 % kitűnő vagy jeles, az egyetemet végzetteknél ugyanez 64%. De a kilencvenes évekre is igaz, hogy a egyetemet végzettek gyerekeinek tanulmányi átlaga 4,57, a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek gyermekei átlaga pedig 3,77 – s két szélsőség között is rendre összefügg az átlag az apa végzettségével. Az iskolai végzettségnek – a kilencvenes évekbeli adatok szerint is nagyobb a befolyása, mint a foglalkozásnak. Mindazonáltal az is kitűnik, hogy rosszabb tanulmányi eredmény, vagy másféle iskolai kudarc esetén más stratégiát követnek a tanult, mint a tanulatlan szülők. Minél iskolázottabb a szülő, annál kevésbé valószínű, hogy a rossz tanulmányi eredmény az iskola illetve az iskolatípus elhagyásához vezet. Ez régen is így volt: a keresztény középosztályba tartozó, nemesi háttérrel rendelkező tanulókat 1945 előtt is jellemezte, hogy elégséges és közepes tanulmányi eredmények esetén is végigjárták, végigbukdácsolták a középiskolát, az alacsonyabb társadalmi csoportokból felvettek viszont – ilyen eredmények esetén – már negyedik után kimaradtak. Nem bármely indikációjú felülreprezentáció vezet azonos viselkedéshez: Karády Viktor mutatja ki, hogy a századforduló és a két világháború közötti korszakban - a középfokon mennyiségileg is felülreprezentált - izraeliták tanulmányi eredménye jobb ugyan, mint keresztény középosztálybeli társaiké, de a nem kifejezetten jó tanuló zsidókat szüleik kiveszik a középiskolából, s ipari pályára küldik. Míg tehát – akkor is, később is, most is – az iskolázottsági/foglalkozási gyökerű tolóerők a mennyiségi és minőségi felülreprezentáció egymással való kapcsolatát nem igazolják, addig a felekezeti gyökerű tolóerők igen.

Andor és Liskó beszámol azokról a konkrét mechanizmusokról, melyek a tanultabb emberek gyerekeinek iskolázási esélyeit növelik: konkrétan bizonyítható, hogy az ilyen szülők mennyivel jobban tájékozottak az iskolák belső világáról, erősorrendjéről, mint a többiek, hogy mennyivel kevésbé sürgetik gyerekeiket, hogy hosszú távú tanulás helyett mielőbb szakmát válasszanak, hogy mennyivel inkább érzékelik – s gyerekeikkel mennyivel inkább érzékeltetik - hogy az iskolai tárgyak nem egyenlő súlyúak (pl. nyelvet tudni nem azért kell, mert fontos a jó osztályzat), hogy mennyivel inkább tisztában vannak a szimbolikus tudásjavak jelentőségével. A “miliő” a “beállítódás” a “kultúra hajszálcsövei” fogalmai mellé olyan világosan empírizálható adatok kerülhetnek, mint a különórák, a könyvek száma, a tanulási tér szervezése, a példaként szolgáló testvérek iskolai életútja: ezek nagyságrendje kivétel nélkül összefügg a szülők iskolázottságával, mégpedig úgy, hogy az iskolázott apák csoportján belül szisztematikusan esélyt javít, ha az anya is iskolázott, illetve, ha a nagyapa is az. (Sőt gyerekeik iskolai esélyeinek befolyásolásában az anya iskolázottsága fokozatosan fontosabbá válik, mint az apáé. Az anya (apáénál) erősebb hatása – tehetjük hozzá – nemcsak az iskoláztatásra, hanem például a gyerekek istentiszteletlátogatási gyakoriságára is kimutatható.

Fiúk és lányok a szülők és gyermekek nemzedékében

Kíséreljük meg megvizsgálni, hogy a szülők, illetve a gyerekek nemzedékében, miként alakul a középiskolai végzettség. E nemzedéki vizsgálat természetesen érzéketlen arra, hogy a különböző iskolai végzettségüeknek eltérő gyerekszáma van – de egy-egy nemzedék helyzetét jól kifejezi.

2. tábla

A középiskolai végzettség alakulása a szülők ill. gyermekeik nemzedékében 1920 tól 1990-ig

	„A” Érettségizettek a 20–24 éves férfiak körében	„B” Érettségizettek a 50–54 éves férfiak körében	„C”: Az alsó középiskolát vagy nyolc általánost végzettek az 50–54 éves férfiak körében	„D” Érettségizettek a 20–24 éves nők körében	„A”/„B” értelemben vett mobilitás: a „kör bővülése”	„A”/„C” értelemben vett egylépcsős mobilitás	A/D: fiúk/lányok
1920	8,5	5,4	9,9	2,3	1,6	0,9	3,7
1930	6,8	7,8	13,3	2,4	0,9	0,5	2,8
1941	9,5	9	15,1	4,9	1,4	0,6	1,9
1949	10	8,8	16	5,9	1,1	0,6	1,7
1960	16,8	8	17,7	16,5	2,1	1	1
1970	27,1	16,4	37,6	37,4	1,7	0,7	0,7
1980	29,8	22,5	57,4	42,7	1,3	0,5	0,7
1990	32,7	26,0	83,9	48,0	1,3	0,4	1,1

Forrás: 1980. évi Népszámlálás, 36. kötet, 1990 3 köt . 70.p

A középiskola tömegesedésének üteméről a 20–24 éves korcsoportban középiskolát végzettek aránya jól tudósít. (Ez az adat sokkal használhatóbb, mint az, hogy a 14–18 évesek között mennyi a középiskolai tanuló, hiszen a 20–24 évesek adata „feldolgozza” az évveszteseket, illetve az iskolából való kimaradás társadalmi következményeit is. A demográfiai ingadozás is kevésbé zavaró, hiszen öt év átlaga már valamennyit „simít” a háborút közvetlenül követő, illetve a Ratkó Annának köszönhető csúcsokon. Az adat értelemszerűen a vizsgált időpontot fél évtizeddel megelőző iskolai állapottal áll összefüggésben, nyilván érdemes lenne a vonatkozó évek érettségi statisztikáit és a népszámlálási statisztikát összevetni.)

Kiderül, hogy a férfinépességben az ötvenes és a hatvanas években meredeken nőtt az arány, a hetvenes évek végén azonban már alig érettségiztek többen, mint a hatvanas évek végén.

Ugyanakkor a lányok az ötvenes évekbeli fejlődés eredményeképpen utolérik az eredetileg jóval iskolázottabb fiúkat, a hatvanas években többségbe kerülnek, s előnyüket még a hetvenes években is növelik.

Ez a „színvonalromlás” élményének egészen sajátos aspektusára világít rá. A társadalom hagyományos felfogása szerint a férfiak keresik a pénzt, élnek közéletet, töltenek be magasabb pozíciót, iskolázottabbak – röviden: ők determinálják a család társadalmi státusát. Az, hogy a középiskolákban – és a középiskolát végzettek között – többségbe kerülnek a lányok, egyértelműen annak a jele, hogy a középiskolai végzettséget a társadalom immár kevesebbre becsüli, mint a fiúk által megszerezhető „jó szakmákat.” Amiképp az egyes szakmák elnőiesedése együtt jár azzal, hogy az adott szakma presztízse csökken, úgy a középiskolák elnőiesedése is együtt jár a középiskola presztízscsökkenésével, „színvonaltalanságával”.

A másik érdekes összefüggés akkor mutatkozik, amikor megvizsgáljuk, az egymást követő nemzedékekben mennyivel van nagyobb esélye a fiúknak középiskolai végzettség megszerzésére, mint apjuknak. A harmincas években érettségizettek köre csak egész kicsit bővebb, mint a középiskolázottaké az apák nemzedékében.

A negyvenes években érettségizettek 1,1-szer többen vannak, mint apáik, bár ezt a számot az akkoriban 50–54 évesek háborús vesztesége miatt inkább lefelé kell mozdítanunk, az egy évtizeddel korábbinak megfelelő szintet érve el.

Az ötvenes években viszont már minden második érettségiző apja nem rendelkezik érettségivel. Ez után viszont csökken az érettségizetlen apák előfordulásának valószínűsége, magyarán lassul az intergenerációs társadalmi mobilitás. (Természetesen az apák nemzedéke az iskolázottsági statisztika szerint azokat is tartalmazza, akik felnőtt fejjel tették le az általános vagy középiskolát, de erre később visszatérünk.)

A következő viszonyszám az egyes időszakokat a szerint minősíti, hogy az egylépcsős intergenerációs iskolai mobilitásnak mekkora a valószínűsége. (E szám akkor lenne „1”, ha minden legalább nyolc általánost – ill. korábbi alsóközépiskolát – elvégzett 50–54 éves férfira jutna egy legalább érettségizett 20–24 éves fiú. A táblázatból látható, hogy itt is az ötvenes évek érettségizőivel történik nagy ugrás: míg a korábbi nemzedéknél csak 62%, addig ennél a nemzedéknél már 95% középiskoláztatik.

A Horthy korszakban polgárit-alsóközépiskolát (vagy annál magasabb iskolát) végzett férfiak tehát szinte kivétel nélkül érettségihez juttathatták fiaikat-lányaikat.

Az apák nemzedékének iskolázatlansága ill. iskolázottsága különbözőképpen kelti a „minőség-nélküliség” érzését. Ha iskolázatlanok a szülők, a pedagógusok elégedetlenek a tanuló motiváltságával, verbális képességeivel és teljesítményeivel, s úgy élik meg, a rendszer az iskola minősége rovására tartja benn ezeket a tanulókat. Ha viszont középiskolázottak a szülők, egyre differenciáltabb és egyre nehezebben teljesíthető igényeket fogalmaznak meg, s ekkor ők elégedetlenek a minőséggel. (A jelenség nem új, a polgári iskolai iskolaszékekben már a századfordulón kétféle konfliktus alakult ki: vagy az, hogy az iskolázatlan, de helyileg tekintélyes iskolaszéki tagok „butaságokat beszéltek” óralátogatásaik során, vagy éppen az, hogy a gimnáziumot, egyetemet végzett emberek a gimnázium tudományosságát kérték számon egy másik iskolatípuson...)

Szakközépiskola és gimnázium

Tovább bonyolítja a képet, ha bekalkuláljuk a szakközépiskola-gimnázium kettősséget.

Ezt egy másik számsor segítségével az 1980-as népszámlálás egyik kéziratos anyaga nyomán rekonstruáljuk. (A munkaanyag létezésére Nagy Orbán hívta fel figyelmünket a KSH-ban, köszönet érte.)

Az alábbi táblázat azt mutatja, hogy a 18–19 éves korcsoportban – a három népszámlálási időpontban – hányan végeztek általános gimnáziumban, s hányan a kornak (tehát az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek végének) megfelelő egyéb – szakképző – középiskolákban. (Azért nem a 20–24 éveseket vizsgáljuk, mert köztük már vannak főiskolát-egyetemet végzettek, a középfok szerepét tehát nem lehetne elkülönítve vizsgálni...)

3. tábla: Középiskolai végzettséget szerzett 18-19 évesek a négy népszámlálási időpont idején, 1990-es adatban a szakközépiskola-gimnázium arány becslésen alapul

	Abszolút számban				Korcsoport %-ában				Változás 1980/1960
	A	B	C	D	E	F	G	H	C/A*100	G/E*100
	1960	1970	1980	1990	1960	1970	1980	1990
Minkét nem
Gimnázium	27 367	50 414	43 247	105 000	9,39	14,5	15,97	18	1,58	1,7
Szakközépiskola	13 706	30 898	39 436	131 000	4,7	8,88	14,56	22,5	2,88	3,1
gimn aránya	67	62	52	44					0,79
Összesen	41 073	81 312	82 683	236 000	14,09	23,38	30,53	40,5	2,01	2,17
Férfiak
Gimnázium	12 709	16 837	15 312	37000	8,71	9,52	11,04	12	1,2	1,27
Szakközépiskola	6916	16 896	19 244	63000	4,74	9,55	13,87	21	2,78	2,93
gimn aránya	65	50	44	37					0,68
Összesen	19 625	33 733	34 556	100 000	13,45	19,06	24,91	33	1,76	1,85
Nők
Gimnázium	14658	33 577	27 935	68000	10,07	19,65	21,15	24	1,91	2,1
Szakközépiskola	6790	14 002	20 192	68000	4,66	8,2	15,29	24	2,97	3,28
gimn aránya	68	71	58	50					0,85
Összesen	21 448	47 579	48 127	136 000	14,73	27,85	36,44	48	2,24	2,47
Férfiak aránya
Gimnázium	46	33	35	35					0,76
Szakközépiskola	50	55	49	48					0,97
Összesen	48	41	42	42					0,87

A fiúk, miközben a középfokot végzettek között 48-ról 41%-ra csökkentették arányukat, átáramlottak a szakközépiskolába – hiszen míg a gimnáziumban 46-ról 33-ra csökkent, addig a szakképzésben 50-ről 54%-ra nőtt az arányuk. A következő évtizedben a lányok aránynövekedése megtorpant, s igen kis mértékben megindult a lányok aránynövekedése a szakközépiskolában, s a fiúké a gimnáziumban.

A középfokot végzett fiúknál a gimnáziumi végzettségűek aránya folyamatosan csökkent (64–50–44%). A lányok között eleve magasabb volt az általános gimnazisták aránya, ez az első évtizedben még növekedett is, s csak azután indult hanyatlásnak (68–70–58%).

Mint említettük, az 1990-es népszámlálás e vonatkozásban nem igazán használható, ezért az olvasókkaal megosztjuk azt az iskolastatisztikai adatot is, hogy 1986-ban (például...)

4. tábla
Középiskolát végzettek, 1986
	Fiú	Lány	Összesen	Fiúk aránya
Gimnázium	36 602	68 592	105 194	34,79
Szakközépiskola	63 341	68 446	131 787	48,06
Összesen	99 943	137 038	236 981	42,17
Gimnázium aránya	36,62	50,05	44,39

A rendszerváltás előtti időszakban tehát a gimnazisták kevesebb mint harmada fiú, s a középiskolás fiúk alig több mint harmada gimnazista. A gimnáziumi képzés immár a középfokú képzésnek kevesebb mint fele. Az általános iskolát eredményesen befejezett fiúk 26%-a tanult tovább szakközépben és 13,8%-a gimnáziumban. A lányoknál ez a két szám 28 ill. 27,7% (Magyar Statisztikai Évkönyv, 1986).

Érdemes egy pillantást vetni az 1960–1990-as adatokat tartalmazó táblázat másik felére is, mely azt mutatja, hogy a 18–19 éves korcsoport hány %-át jellemezte a szakközépiskolai és gimnáziumi végzettség. A hatvanas évektől készülő (itt most nem közölt) iskolastatisztika adatsorai –a fentieket megerősítve – mutatják, hogy a gimnáziumban tanulók a korcsoportnak mindig 15–20%-át adták – a növekedést az jelentette, hogy a szakközépiskolában tanulók száma és aránya egyaránt folyamatosan nőtt, 1975-ben elérte, majd meghaladta a gimnazistákét.

Mindehhez még hozzá kell értenünk azt is, hogy a szakközépiskola alsó rétege érintkezik a z érettségit nem adó szakmunkásképzés világával.

A középfokot végzettek a 20-24 éves csoportban

	szakmunkás férfi	Szakmunkás nő	Érettségizett férfi	Érettségizett nő
1970	40,8	12,6	27,1	37,4
1980	44,2	19,1	29,8	42,7
1990	39	25	32,7	48

A tömegesedés tehát nem egyszerűen a középfokú végzettség szélesedését jelenti, hanem azt, hogy

1.) az érettségi úgy tömegesedik, hogy ez elsősorban a „nem klasszikus” középiskola tömegesedését jelenti, sokkal kevésbé a „klasszikus” gimnáziumét;

2.) a gimnáziumi végzettség tömegesedése mögött szinte kizárólag a lányok gimnáziumi végzettségének növekedése állt.

Nappali és nem nappali képzések

A „tömegesedést” természetesen a levelező- és esti képzés jelensége is érinti. Az esti és levelező tagozatra járók száma 1945 és 1980 között ciklikus mozgást mutat. Az elsőbe beiratkozottak száma az 1946-os 6 ezerről az 1954-es 40 ezerig emelkedik, majd 1956-ra hatezerre esik, hogy 1963-ra 74 ezerig emelkedjen, majd 1968-ig 35 ezerre csökkenjen. Az utolsó csúcspont az 1974-es 64 ezer, s 1980-ban már csak 40 ezren iratkoznak be (Sáska 1992).

A nem és iskolatípusbéli összetétel értelmezéséhez két időpontot ragadtunk ki.

5. tábla

Középiskolába járók, tagozat és nemek szerint, 1966, 1976

	Fiú	Lány	Összesen	Fiúk aránya %
1966 Összesen
Gimnázium	75 620	131 343	206 963	36,5
Szakközépiskola	121 200	79 322	200 522	60,4
Összesen	196 820	210 665	407 485	48,3
Gimnázium aránya:	38,42	62,34	50,79
1966 Nappali
	Fiú	Lány	Összesen	Fiúk aránya %
Gimnázium	49 520	97 380	146 900	33,7
Szakközépiskola	50 959	38 730	89 689	56,8
Összesen	100 479	136 110	236 589	42,5
Gimnázium aránya:	49, 3	71,6	62,1
1966 Nem nappali
	Fiú	Lány	Összesen	Fiúk aránya %
Gimnázium	26 100	33 963	60 063	43,5
Szakközépiskola	70 241	40 592	110 833	63,4
Összesen	96 341	74 555	170 896	56,4
Gimnázium aránya:	27,1	45,6	35,2
1976 Összesen
	Fiú	Lány	Összesen	Fiúk aránya
Gimnázium	55 820	102 026	157 846	35,4
Szakközépiskola	118 622	106 025	224 647	52,8
Összesen	174 442	208 051	382 493	45,6
Gimnázium aránya:	32,0	49,0	41,3
1976 Nappali
	Fiú	Lány	Összesen	Fiúk aránya
Gimnázium	34 751	64 905	99656	34,9
Szakközépiskola	51 951	55 710	107 661	48,3
Összesen	86 702	120 615	207 317	41,8
Gimnázium aránya:	40,1	53,8	48,1
1976 Nem nappali
	Fiú	Lány	Összesen	Fiúk aránya
Gimnázium	21 069	37 121	58 190	36,2
Szakközépiskola	66 671	50 315	116 986	57,0
Összesen	87 740	87 436	175 176	50,1
Gimnázium aránya:	24,0	42,5	33,2

A teljes középiskolai képzésnek az 1960-as évekbeli időpontban 41, a hetvenes évek közepi időpontban 45%-át érinti a túlkorosak képzése (mindkét időpontban még benn van az iskolában a ciklus csúcspontját jelentő tanulói csoport). A nem nappali gimnáziumi képzési formában jelentősebb a fiúk-férfiak aránya, mint a nappaliban. Ez is ráerősít eddigi gondolatmenetünkre: a fiúk – akiknek elvileg hagyományosan dominálniuk kellene a képzést – a nem klasszikus gimnáziumban és a nem teljes értékű képzési formában vesznek részt nagyobb arányban.

Az esti és levelező képzés ciklikus jellegéről – egészen pontosan az oktatáspolitika által generált ciklusokról – tudósít Sáska Géza monográfiája (Sáska 1992). Ezúttal egy másik összefüggésre, tudniillik a „nemzedékire” szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét.

Természetesen nincsenek átfogó adataink arról, hogy a levelező és esti oktatásban mikor melyik kohorsz vett részt. Kísérletet tehetünk azonban arra, hogy megállapítsuk, „mennyit javul” egy-egy korcsoportban a középiskolát végzettek aránya a „normál kor”, azaz a 20–24 éves korosztály és az 50–54 éves korosztály között. Az 1900 előtti években születettek generációjában a generáció 20–24 éves korára 8,5, 50–54 éves korára 8,8%-ot tesz ki az érettségizettek aránya. Őket, akik fordulat éve körül már ötödik X-üket is átlépték, már nem érinti az esti oktatás. A tíz évvel fiatalabbak körében is csak 1,17 szeresre nő az arány harminc év alatt. Ez a holocaust egyenlőtlen pusztítását, s az emigrációt beleszámítva szintén azt mutatja, még e generációt sem mozdítják meg az ötvenes évek.

Viszont az 1920 előtti években születetteknél már 1,7 szeresre nő a két megfigyelési időpont közötti különbözet. A leglátványosabb megoldás az, ha abszolút számmal jelezzük, hogy az egyes népszámlálási időpontok között ugyanabban a kohorszban hány embernek van 20–24 évesen ill. 50–54 évesen érettségije. (Ez ugyanis még nulla mortalitás esetén is látványosan bizonyítja az adott korcsoport érintettségét az esti és levelező oktatásban.)

6. tábla

Az érettségizettek a fordulat éve előtt felnőtté vált korcsoportokban (ezer fő)

A generáció születése	1941	1949	1960	1970	1980
1930 előtti évek	–	62	85	116	116
1925 előtti évek	–	57	72	92	89
1920 előtti évek	41	40	43	49	45
1915 előtti évek	47	45	50	51	44

7. tábla

Az érettségizettek számának növekedése a népszámlálások között, korcsoportonként (%)

Születési kohorsz	1949/1960	1960/1970	1970/1980	1949/1980	1949/1970
1930 előtti évek	37,1	136,5	1	187,1	187,1
1925 előtti évek	126,3	127,8	96,7	156,1	161,4
1920 előtti évek	107,5	113,9	91,8	112,5	122,5
1915 előtti évek	111,1	102,0	86,3	97,8	113,3

8. tábla

Az érettségizettek a fordulat éve után felnőtté vált korcsoportokban (ezer fő)

	1960	1970	1980
1950 előtti évek	0	251	296
1945 előtti évek	0	194	226
1940 előtti évek	113	145	158
1935 előtti évek	90	123	130

Az 1920 előtt született nemzedékben az 1941-es 41 ezer érettségizettből tíz év múlva már csak 40 ezer maradt. (Valójában jóval kevesebb maradt, de az 1945 utáni népmozgások az 1941-ben még a trianoni-párizsi határokon túl élő és dolgozó fiatal magyar értelmiségiek adataival növelik az 1949-es számot.) Azonban ennek az akkor középkorú nemzedéknek a tagjai tanulni kezdenek. 1960-ban már 43 ezren vannak a nemzedék érettségizettjei, 1970-ben már 49 ezren, s a mortalitás csak ezután szól közbe s nyomja a létszámot az 1980-as megfigyelési időpontban 45 ezerre. E nemzedékben tehát 1949 és 1960 között abszolút számban, tehát nulla mortalitást feltételezve 1,1 szeresre nőtt az érettségizettek száma.

Az öt évvel fiatalabbaknál ugyanez az évtized (mint ahogy a következő is) egy és egynegyedszeres növekedést hoz. Az 1930 előtti években született nemzedéknek pedig 1,36 szoros növekedést.

Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a húszas években született nemzedék tagjaiból 1970-re az érettségizettek kb. 37%-a mondhatta el magáról, hogy „túlkorosan” szerzett érettségit. A hatvanas évek során hasonlóan magas beiskolázást számítottunk ki az 1935 előtti években születetteknél. (Az 1970-es megfigyelési időpontban ugyanis 1,36-szor vannak többen e nemzedék érettségizettjei mint az 1960-as időpontban.) A következő kohorszban ez az adat már 1,28-ra csökken.

Gyakorlatilag mindegyik idősebb nemzedékre igaz, hogy 1980-ban kb. ugyanannyi érettségizettje van, mint 1970-ben, tehát az estis és levelezős képzés 1970 után „csak” a mortalitás pótlására képes – arra viszont igen! (A fenti adatokat nyilván tovább lehetne színezni a nemek és régiók szerinti bontással, de már így is túlzottan igénybe vettük az olvasó számmemóriáját.)

A középiskola „tömegesedésének” élményéhez tehát hozzájárul, hogy az ötvenes és hatvanas években a „túlkoros” hallgatók óriási számban kaptak érettségit. Ez a képzési forma leginkább a húszas években és a harmincas évek első felében született nemzedéket érintette. A középosztály s a tanárság azt konstatálhatta, hogy gyermekeit, tanítványait „hiába” juttatja középiskolai végzettséghez, azokat ez nem segíti érvényesülési fölényhez, mert a már pozícióban ülő, eredetileg érettségizetlen középnemzedék „pótlólagosan” beszerzi az alacsony szintű vezetői beosztásához adekvát középiskolai végzettséget. Később pedig, épp abban az évtizedben, amikor alig bővül a szellemi pozíciók száma, a nemzedék esti és levelezős iskolázással teremti meg esélyét, hogy elhalt kortársai helyére lépjen.

Ráadásul alapvető megfigyelés volt, hogy minden egyes ciklusban „a bizonyítvány megszerzésének nehézségi foka egyre csökken” (Sáska 1992). (Utóbbira persze kézenfekvő magyarázat, hogy ugyanazon nemzedékbe tartozó felnőttek közül az „ambiciózusabbak” nyilván a korábbi időpontban vették igénybe a felnőttkori tanulás lehetőségét. A különböző generációkat összehasonlítva pedig ha egy korcsoport nagyobb hányada szerez érettségit normál korban, mint az előző korcsoporté, akkor „a maradék” ambíciói és intellektuális képességei logikailag kisebbek a későbbi nemzedéknél, mint a korábbinál, s ha mégis beiskolázzák, az iskola kénytelen engedni a követelményekből.)

A gimnáziumban végzettek elhelyezkedési esélyeinek romlása

Az iskolai végzettség és a társadalmi munkamegosztásban betöltött hely szoros koherenciája megbomlott: a Horthy korban még devianciaként élték meg az érettségizettek, ha fizikai munkát kellett végezniük. 1930-ban az érettségizett férfiak közül 125 ezren voltak alkalmazott értelmiségiek, 38 ezren iparosok vagy kereskedők, 14 ezren önálló értelmiségiek – alig 11 ezren tartoztak a „segédszemélyzethez”. Elhanyagolható tehát a fizikai munkát végző érettségizettek száma, s aránya.

1980-ban viszont az érettségizettek igen nagy része – ahogy az alábbiakban részletezni fogjuk – tartozik a fizikai foglalkozásúak közé.

Azt hihetnénk, hogy ennek a szakközépiskola aránynövekedése az oka. Ez azonban nem így van. A 477 ezer gimnáziumban érettségizett (s egyetemre – főiskolára azután később nem járt) keresőből 150 ezren fizikai foglalkozásúak. Azaz még hetven százalékot sem tesz ki a gimnáziumi érettségizettek között a szellemi pályán lévők aránya. A szakközépiskolák egy részét végzettek immár nagyobb eséllyel lesznek szellemi dolgozók, mint a gimnáziumot végzettek: a közgazdasági érettségiseknek ugyanis 90,5%-a, az egészségügyisek 92,4 a kereskedelmisek 76,6% lesz szellemi foglalkozású.

Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy a hetvenes évek vége felé érettségizett generációból azok, akik a középiskolában befejezték tanulmányaikat mennyivel gyengébb társadalmi pozíciót töltenek be, mint a harminc évvel idősebb nemzedék. (Tehát az 1980-ban 20–24 ill. 50–54 éves nemzedéket hasonlítja össze az alábbi táblázat.)

9. tábla

Az aktív férfiak és nők a két korcsoportban a végzettség jellege szerint

Nem	Munkajelleg	Végzettség	20–24 éves	A nemhez tartozó középiskolázott aktívak %-ában	50–54 éves	A nemhez tartozó középiskolázott aktívak %-ában	A 20-24 évesek létszámfölénye a csoportban
Ffi	Fizikai	Gimnázium	20 780	25,08	3 980	10,43	5,22
Ffi	Fizikai	Szakközép	36 179	43,66	3 099	8,12	11,67
Ffi	Szellemi	Gimnázium	8 304	10,02	9 286	24,34	0,89
Ffi	Szellemi	Szakközép	17 597	21,24	21 793	57,11	0,81
Ffi	Fiz+szell	Gimnázium	29 084	35,1	13 266	34,77	2,19
Ffi	Fiz+szell	Szakközép	53 776	64,9	24 892	65,23	2,16
Ffi	Fizikai	Gimnázium+Szakközép	56 959	68,74	7 079	18,55	8,05
Ffi	Szellemi	Gimnázium+Szakközép	25 901	31,26	31 079	81,45	0,83
Aktív férfiak összesen	Fizikai+szellemi	Gimnázium+Szakközép	82 860	100	38 158	100	2,17
FÉRFIAK	Fizikai+szellemi+nem aktív	Gimnázium	49 571		15 363		3,23
FÉRFIAK	Fizikai+szellemi+nem aktív	Szakközép	61 244		29 242		2,09
FÉRFIAK	Fizikai+szellemi+nem aktív	Gimnázium+Szakközép	110 815	133,74	44 605	116,9	2,48
Nők	Fizikai	Gimnázium	11 364	12,28	1 186	7,06	9,58
Nők	Fizikai	Szakközép	7 652	8,27	499	2,97	15,33
Nők	Szellemi	Gimnázium	37 108	40,11	8 999	53,6	4,12
Nők	Szellemi	Szakközép	36 397	39,34	6 106	36,37	5,96
Nők	Fizikai+szellemi	Gimnázium	48 472	52,39	10 185	60,66	4,76
Nők	Fizikai+szellemi	Szakközép	44 049	47,61	6 605	39,34	6,67
Nők	Fizikai	Gimnázium+Szakközép	19 016	20,55	1 685	10,04	11,29
Nők	Szellemi	Gimnázium+Szakközép	73 505	79,45	15 105	89,96	4,87
Aktív Nők	Fizikai+szellemi	Gimnázium+Szakközép	92 521	100	16 790	100	5,51
Nők	Fizikai+szellemi+nem aktív	Gimnázium	84 036		12 340		6,81
Nők	Fizikai+szellemi+nem aktív	Szakközép	62 522		19 920		3,14
Nők	Fizikai+szellemi+nem aktív	Gimnázium+Szakközép	146 558	158,41	32 260	192,14	4,54

A dolgozó – tehát nem tanuló, s nem is szüleik által eltartott – érettségizett fiatal férfiaknak és apáik nemzedékének egyaránt harmada végzett gimnáziumot, kétharmada szakközépiskolát. (Az adat azért tér el jelentősen a 18–19 évesek korábban látott adataitól, mert a gimnazistákat valamennyi nemzedékben nagyobb arányban vették fel a felsőfokra, így ők természetesen ebből a kimutatásból már „eltűntek” - ezzel egy kicsit később foglalkozunk.)

Viszont: a fiatalok kétharmada, az apák nemzedékének alig egyötöde fizikai foglalkozású. A fiataloknak negyede tartozott ahhoz a csoporthoz, amely gimnáziumi végzettsége ellenére fizikai munkát végzett – az apák nemzedékének viszont már csak egytizede.

Ugyanakkor a szakközépiskolát és a gimnáziumot végzett lányok egyaránt nagyarányban helyezkednek el az alacsonyabb szellemi státusokban – bár a fizikai dolgozók aránya még náluk is kétszer akkora, mint az iskolázott anyák nemzedékében.

Minél később járt középiskolába valaki, annál nagyobb arra az esélye, hogy érettségi után fizikai munkakörben helyezkedjen el. S természetesen, ahogy a szellemi pozíciók aránya szélesedik a társadalomban, egyre „elfogadhatatlanabbá” válik, hogy valakinek csak fizikai munkahely jut. Miközben a szellemi foglalkozású aktív férfiak 15%-ának – ez mintegy 84 ezer fő – nem volt érettségije, addig húszezer gimnáziumot és 36 ezer szakközépiskolát végzett fiatalember dolgozott fizikai munkakörben (1980. évi Népszámlálás).

Az utolsó oszlop a két korcsoport „életérzéséről”, „társadalmi jelenlétéről” tájékoztat. A férfiaknál a három öt fölötti szám jelzi, mely társadalmi csoportokban jelent eltolódást a fiatalok munkerőpiacra kerülése: a szakközépiskolai végzettségű fizikaiak, ill. a gaimnáziumi végzettségű fizikaiak körében mondható el elsősorban ez. A lányoknál az egész nagyságrendben jóval nagyobb a változás, de ezen belül magasabb érték itt is a gimnáziumi ill. szakközépiskolai végzettségű fizikai állományú csoportnál látható.

A gimnáziumi érettségi becsülete, rangja és „minősége” tehát nemcsak azért csökken, mert az ötvenes-hatvanas években sokan kerülhetnek vezető beosztásba érettségi nélkül, a régi értelmiség sérelmére, nemcsak azért, mert alacsonyabb szintű (estis-levelezős) érettségikkel pótlólag is meg lehetett szerezni a legitimációt, hanem azért is mert még 1980-ban is lehetettek szellemi szerepkörben „ott maradt” érettségizetlenek.

A felsőoktatás hatása

A középfok tömegesedésének sajátos eleme a felsőfokhoz való viszony. Hiszen: a Horthy kori középiskola végzettjeinek többsége (iskolatípustól függően 70-83 %-a ) tovább tudott haladni a felsőoktatásban. (Az 1938 tavaszán érettségizett 1432 gimnazista közül 1183-an, 3190 reálgimnazistából 2422-en, a 678 reáliskolásból 475, tehát – a leányközépiskolásokkal együtt – a középiskolában érettségizettek 71%-a tanult tovább) (Magyar Statisztikai Évkönyv, 1938). Az 1945 utáni fejlődés viszont a nappalin érettségizetteknek csak töredékét engedte be a felsőfokú intézménybe. Az érettségi nemcsak jogilag, de a társadalmi tapasztalat szintjén sem vezetett logikailag a felsőfokhoz: Az iskolastatisztika szerint 1960-ban a nappalis érettségizettek 30 1975-ben 37%-át tették ki a nappalis elsős hallgatók.

Ugyanakkor – tényleges társadalmi hatásmechanizmusokat vizsgálva – sokkal jobb adathoz jutunk, ha korcsoportonként összevetjük a felsőfokú végzettségűeket, a be nem fejezett felsőfokú végzettségűekkel, illetve az érettségizettekkel.

10. tábla Különböző iskolai végzettségűek, korcsoportonként 1980-ban

		20–24 éves ffi	A 7.sor százalékában	50–54 éves ffi	A 7.sor százalékában	20–24 éves nő	A 7.sor százalékában	50–54 éves nő	A 7.sor százalékában	20-24 éves férfi/nő arány	50-54 éves férfi/nő arány
1	Befejezett középfokú végzettségű, aktív	110 815	89,45	44 605	59,92	92 521	54,3	16 790	39,94	1,198	2,657
2	Érettségizett, tovább nem tanult	89 750	72,44	43 007	57,78	124 729	73,21	31 181	74,18	0,72	1,379
3	Befejezetlen főiskolai végzettsége van	21 169	17,09	1 601	2,15	21 865	12,83	1 081	2,57	0,968	1,481
4	Befejezett főiskolai végzettsége van	12 971	10,47	29 830	40,07	23 781	13,96	9 774	23,25	0,545	3,052
5	Érettségizett és elkezdett továbbtanulni (2+3)	110 919	89,53	44 608	59,93	146 594	86,04	32 262	76,75	0,757	1,383
6	Főiskolára járt vagy járt (3+4)	34 140	27,56	31 431	42,22	45 646	26,79	10 855	25,82	0,748	2,896
7	Érettségivel vagy magasabb végzettséggel rendelkezik (2+3+4)	123 890	100	74 438	100	170 375	100	42 036	100	0,727	1,771
8	Az aktívak aránya a legfeljebb és legalább érettségizettek között (1/5*100)	99,91		99,99		63,11		52,04
9	A felsőfokra kerültek aránya a legalább érettségivel rendelkezők között (6/7*100)	27,56		42,22		26,79		25,82

Az iskolázott 1960 előtti években született generációnál nemtől immár függetlenül a középiskolázottak alig több mint negyede haladt tovább a felsőoktatási rendszerben. Ezzel szemben az 1930 előtti években született generációnál az érettségizett férfiak kétötöde továbbtanult. A nőknek viszont hasonlóképpen egynegyede továbbtanuló ebben az idősebb nemzedékben is. Egyértelműen látszik, hogy az érettséginek milyen óriási jelentősége lehet a házassági piacon. Az 50–54 éves nőknek ugyanis a teljes népességben 67%-a aktív, az érettségizettek körében ez alig 52%. (1980. évi Népszámlálás, 22. kötet). A közhiedelemmel ellentétben tehát az érettségizett nők e generációban nagyobb arányban „főállású feleségek”, mint a magyar nők átlaga. (Természetesen az 50–54 évesek adata mindkét nemnél tartalmazza az estin és levelezőn felsőfokot végzetteket is: de a viszonyítási alap, a középiskola is tartalmazta az ilyen módon szerzett érettségiket...)

Ha a másik irányból nézzük, ez azt jelenti, hogy a húszas évek második felében született férfiak valamikor 1945 után érettségit szerezve kétötöd részben felsőfokot is végeztek : fiaik nemzedéke viszont középiskolát elvégezte, de csak minden negyedik jutott közülük – legalábbis fiatalon – a felsőoktatásba. Ez azt jelenti, hogy a szülők nemzedéke szemében a hetvenes évekbeli középiskola kétféle értelemben is gyengébben teljesített, mint a korábbi: kevésbé készített elő a felsőoktatásra, viszont a munkaerőpiacra „dobott” fiatal férfiakat kevésbé tette alkalmassá arra, hogy a fizikai munkát „megússzák”.

A középfok tömegesedése tehát olyan jelenség, mely csak az iskolatípusok és tagozatok különbözőségével, a lányok arányának növekedésével, a felsőoktatásba kerülés változó esélyeivel, együtt értelmezhető.

A fenti tanulmány a "A hajszálcsövek és nyomáscsoportok, (OI, Új Mandátum, Bp, 2002) könyvben megjelent tanulmány nem végleges változata. A hozzá kapcsolódó irodalomjegyzéket lásd itt.