Nagy Péter Tibor
A modern tanoncoktatás kialakulása és az iparpolitika
A neveléstörténet-írás válaszát arra, hogyan értékelendők a tanonctörvények, általában sajátos szféralogika diktálja. Azaz, a tanonctörvények értelmezésében a neveléstörténet-írók általában két kortárs csoport "mellett" állnak: az egyik ilyen a gyermekvédők csoportja, akik helytelenítik a fiatalok dolgoztatását, tehát számukra minden olyan lépés "haladó", mely ezt akadályozza, a tanítók, akik – szakmai ideológiájuk szerint legalábbis – "a gyermekek" általános, eszményi jellegű fejlődését szorgalmazzák – szemben a szűkebb, "önös" érdekeket megjelenítő iparosság csoportjával.
A történetírás más alágazatai keretében született munkák is egy-egy korabeli szereplő "mellé állnak" az események, folyamatok ábrázolásakor. A munkásmozgalom-történet természetesen a tanoncok oldalára, akik a munkásmozgalom-történet szcenáriója szerint a kizsákmányolt munkásság előképei. A kontrasztként született munkák pedig gyakran éppen a mestert ruházzák fel a haladást képviselő, az elmúlt évtizedekben igaztalanul bírált "polgár" pozitív történeti tulajdonságaival. Az ipartörténetnek pedig arról van – általában a gépi nagyipar felsőbbrendűségét tételező – álláspontja, mi szolgálja inkább az "ipar fejlődésének" az érdekeit. A társadalomtörténet-írók – világnézetüktől függően – a tanoncképzésnek a szokásszerűséget erősítő vagy éppen modernizáló vonását emelik ki.
A történetírás és a neveléstörténet számos produktumához oktatáspolitika-történeti, ill. szocializáció-történeti elemzésünk inkább szerény hozzájárulás akar lenni, mint valamiféle átfogó új magyarázat.
Előzmények
Az 1872-es ipartörvény előzményeit – ahogy ezt mondani szoktuk a "megváltoztatásra megért állapotokat" – furcsamód nem az 1860-as évek, hanem az 1830-as évek világában kell keresnünk.
A 19. század harmincas éveiig a magyar iparfejlődést a céhek hálózata tartotta ellenőrzése alatt: az inasoktatás világa teljes egészében azoknak a hatalmi viszonyoknak volt alávetve, mely ebből következett. Az inasok számát, az inasoknak nyújtandó képzés mikéntjét, az inasok munka és tanulóidejét, javadalmazását-fizetését, cselédi kötelezettségeit egyaránt a céhek szabályozták. Egy strukturalista megfogalmazású történetírás szerint mindez a fennálló városi társadalom funkcionális működésének szolgálatában állt. Egy konfliktusos paradigma megfogalmazása szerint viszont arra helyezhetjük a hangsúlyt, hogy a céhrendszer az oktatáspolitikai hatalmi viszonyok erőszakos stabilizálását szolgálta: A külvilág jogi és gazdasági értelemben ugyanis egyaránt fejlődött, azaz az ipari forradalom során új technológiák bukkantak fel, a paraszti népesség szabad költözése hatalmas potenciális munkaerő-tartalékot szabadított fel, külföldi tőke és külföldi áruk jelentek meg a magyar piacokon stb. A külvilág fejlődésének ezen tényei nagy kihívást gyakoroltak a városok társadalmára, e kihívások konfliktusokhoz vezettek, s a konfliktusok megoldásában a céheken belüli erőviszonyok döntőek voltak.
A hagyományos ipari csoportok ellenében a külföldi és Lajtán túli tőke a liberális magyar nemességgel és az udvar modernizátoraival egyszerre tudott szövetséget kötni. Ezt tükrözi az 1840-es gyári törvény, mely szerint bárki állíthat fel gyárat. A törvény kimondotta, hogy a gyárakban mindennemű mesterséget űző segédmunkások korlátozás nélkül alkalmazhatók. Ezt azt jelenti, hogy céhekkel ellentétben 1.) e gyárak tulajdonosa – tehát egy-egy iparágban meghatározó jelentőségű személy – lehetett olyan személy, aki nem járta végig a tanonc-segéd -mester hagyományos szocializációs utat; 2.) e gyárak fizetőképességükkel elszívó hatást gyakoroltak a hagyományos városi szocializációs struktúra szereplőire is, azaz valódi lehetőségeket kínáltak a mesteri címtől még távolálló legények, sőt inasok számára is. A hagyományos mester-inas viszony eddigi három alternatívája (a teljes komformizmus, a terméketlen lázongás és a paraszti sorba való visszasüllyedés) mellett megjelent egy negyedik: az inas a már ténylegesen elsajátított, de a céhes rendszer hierarchiájában még el nem ismert szakértelmet, munkakultúrát immár másutt is értékesíthette. Ez a tényező már önmagában is bomlasztotta a század közepének céhes szakképzési rendszerét; 3.) a gyárak szívó hatást gyakoroltak jól képzett külföldi szakmunkásokra, és még képzettebb ipari szakemberekre. Ennek következménye, hogy a negyvenes évektől Magyarországra költöző német-cseh-zsidó szakmunkás elit a magyar városok társadalmának iskolázottságát jelentősen megemeli, s gyermekei révén újabb iskolázási igényeket generál; 4.) a külföldiek mellett való munkavállalás – a tőlük tanulás – mindinkább alternatív oktatási, ismeretszerzési utat kínált a hagyományos céhes inas-mester viszonnyal szemben. Mi több, mindenki érezhette, hogy ez a jövő, itt lehet megtanulni gépekkel bánni, itt lehet megtapasztalni a gőz erejét.
Ennek nyomán azután a céhekkel szembenálló – a gyáriparosok és a liberális politikus elit szövetségét megtestesítő – Országos Iparegyesület környékéről kiinduló szabályozás éppen az ellenkező úton járt, mint a hagyományos céhes szabályozás.
A céhes szabályozás ugyanis mindenekelőtt abból indult ki, hogy a mester a szakképzés, azaz a mester hatókörén belüli oktatás során milyen ismereteket ad át az inasnak, s azt a közösség milyen módon ellenőrzi. Az 1842-es Mednyánszky tervezet (mely a helytartótanács megrendelésére készült) viszont arról szól, hogy a mester hatókörén kívüli oktatás miképp történjen. A koncepció szerint a vasárnapi iskolába olyanok bocsátandók, akik már felserdültek és kezük munkájával keresik meg mindennapi kenyerüket. A vasárnapi iskola csak az inasokra nézve kötelező; felmentésnek akkor van helye, ha az inas bizonyítvánnyal tanúsítja, hogy vagy a vasárnapi iskolát, vagy pedig inaskodása előtt az alsóbb fokú elemi iskola osztályait már elvégezte. Az iskola tantárgyai ugyanazok, mint az alsóbb fokú elemi iskoláé, de szemléltető módon. E koncepció tehát döntően a felnőttek alfabetizálásáról gondoskodik.
Negyvennyolc – mint annyi más tekintetben – ez ügyben is ellentmondásos eredményekhez vezetett. Amit oly sokan vártak, a céhrendszer eltörlését, a kormányzat nem merte megtenni; a polgárosodás érdekét e kérdésben is alárendelte a nemzeti egység, az érdekegyesítés ügyének vagy illúziójának.
Klauzál rendelete 1848-ban ugyanis arról intézkedett, hogy a mesterek tanulóikat kötelesek iskolába járatni. A felszabadítás feltétele – ahogy az elmúlt évtizedekben is – a remeklés, melyet a remekbizottmány mestertagjai bíráltak el.
A céhek a rendelet szerint saját hatáskörben büntetik a „tanmulasztó” inasokat, illetve azokat a mestereket, akik nem gondoskodnak az inasok iskolába járatásáról.
A céhrendszer teljes szétzúzását az abszolutizmus kezdte meg. Először is 1851-től bürokratikus döntésnek vetették alá az iparengedély kiadását – azaz hagyományos úttól eltérő szelekcióval választották ki az egyes iparost. Ez a remekbizottmány hatáskörét, azaz a mesterek tekintélyét tovább rombolta. Nem volt elég ugyanis, hogy 1840 óta nélkülük is lehetett valaki bármely iparágban, bármely képzettség nélkül vállalkozó - 1851 óta már az ő támogató döntésük ellenére is megtagadható volt, hogy azzá legyen valaki. Az 1857. évi pátens elvileg is megszünteti a céhek jogát arra, hogy az ipargyakorlás jogát adományozhassák.
Ausztriában 1856-tól a céhek helyén kényszer-ipartársulatok szerveződtek, ezt leszámítva azonban néhány iparág kivételével az iparszabadság általánossá vált. Az 1859. december 1-i nyílt parancs Magyarországon is iparszabadságot biztosított, elvileg is felszámolva a nagy és kisipar engedélyhez kötöttsége közötti különbséget. Azaz a néhány hónapja hivatalban lévő kormány – mely a Bach/Kempen kurzus helyébe lépett – történelmi kompromisszumát immár valóban a nagy tőkeerejű német polgársággal akarta megkötni s nem a bürokráciával.
Ennek folytatásaként a hatvanas években ismét a negyvenes évek alapmodellje (a gyárosok és a liberális nemesi politikai elit szövetsége) bukkant fel, a legjelentősebb liberális politikusok, Eötvös és Deák beléptek az Iparegyesület vezetésébe.
Az Országos Iparegyesület – Eötvös, Fest, Keleti által készített 1868-as – iskolaszervezetében felbukkan a tanoncoktatás három legfontosabb későbbi jegye: a) a tanoncoktatást este – tehát a munkaidőalap sérelme nélkül – kell gyakorolni, b) a tanonciskolának be kell töltenie mind a népiskolát kiteljesítő, mind a szakoktatást előkészítő funkciókat, c) a felügyelet a helyi ipariskolai bizottságot illeti meg.
„1. Az oktatás, csak esti órákban és csak háromszor hetenkint történjék, hogy a tanítványok köteles teendőiktől a mesterek kárával el ne vonassanak s mégis hetenkint 9 órát nyerjenek önművelődésükre.
2. Az iskola három osztályú legyen; az első előkészítő osztály azok számára, akik népiskolát nem látogattak, tehát írni, olvasni és számolni sem tudnak; a második fejlesztő osztály azok részére, akik az előkészítő tanfolyamot vagy a népiskolát látogatták s a harmadik, szorosabban véve ipari osztály azok számára, akik a második osztálybeli oktatásban részesültek.
3. Az iskolák csak oly városokban állítandók, ahol reáltanodák vagy gimnáziumok léteznek, amelyeknek tanárai mérsékelt díj mellett ily ipariskolák vezetését és oktatási eljárását magukra vállalják s melyeknek termei ingyen használhatók.
6. Az iskolaév végén nyilvános vizsgálatok tartatnak és jutalmak osztatnak ki".
Az egyesület a tanoncoktatás szervezésében körültekintően járt el, tanácskozott a középiskolai tanáregyesülettel, értekezéseket adott ki a kérdésről, s mikor első szervezeti szabályzatát megalkotta, vidéken is mozgalmat indított tanonciskolák szervezése érdekében.
Valószínűleg a részben Eötvös József által vezetett egyesületnek nem kerülhetett különösebb erőfeszítésébe, hogy az Eötvös József által vezetett Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumnál elérje, hogy az egyesület által működtetett tanonciskolákban az eredetileg felső-népiskolákkal kapcsolatos tankötelezettséget teljesíteni lehessen. (Az Egyesület ezután 1869–1886-ig gondozta a fővárosi tanoncoktatást; iskoláit 1886 őszén adta át a főváros kezelésébe.)
Az iróniát félretéve: a társadalmi kezdeményezések fontosságát elismerő ipar és kultúrpolitikusok azért egy pillanatra sem feledkeztek el arról, hogy törvénnyel is rendezni kell a tanoncügyet.
A hatvanas évek végéig a kormányzat – bújtatva – fenntartotta az abszolutizmus korában kelt, de a liberalizmusnak megfelelő szabályozást, s hanyagolta a magyar törvényesség talaján álló, de a céhrendszert fenntartó 1848-as hagyományt. Világossá vált azonban, hogy a céhek eltörlése nélkül az iparszabadságot fenyegető erők mindig jelentős szervezeti bázissal rendelkeznek majd (s ráadásul ők szocializálják a jövő iparostársadalmát is), így az 1869-es, a céhekkel szemben rendkívül keménykezű német szabályozás példáján felbuzdulva az ipari kormányzat törvénytervezetet készített.
Az 1872-es törvény
A törvényjavaslat készítői – ahhoz képest, hogy éppen csak "rendszerváltás után" voltak – igen széleskörű, mondhatni politikailag professzionális társadalmi egyeztetést végeztek. Az egyeztetésben részt vettek a területileg illetékes kamarák, az Országos Iparegyesület, sőt a munkások képviselői is, de elmondhatták – ekkor valószínűleg már senkit sem érdeklő – véleményeiket a céhek is.
A parlament központi bizottsága (tévedések elkerülése végett több parlamenti bizottság álláspontját összerakó többpárti testületről van szó) egyértelműen az iparszabadság mellett foglalt állást, helyeselte a céhek feloszlatását, az ipartársulatokba való belépés fakultativitása mellett kitartott, némely iparágat azonban továbbra is képesítéshez kötött volna. Az 1871 szeptemberében felállított parlamenti tizenötös bizottság azonban a teljes iparszabadság mellett foglalt állást. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy a fővárosi iparkamarában és a közgyűlésben egyaránt a teljes iparszabadság hívei jutottak többségre.
Így azután az 1872-s törvény
– az ipar űzését semmilyen képesítéshez nem köti, ezzel a tanonclét egyik fontos tömeges motivációját szünteti meg, utat nyit a szakmát másképpen elsajátítottak, illetve a külföldiek iparossá válása előtt, kicsavarja a "belül lévők" kezéből a szelekció eszközét;
– a foglalkoztatott ipari munkásoknak sem kötelességük semmiféle bizonyítvány felmutatása, ez ellentétben például az iskolaállítás szabadságával - ahol az alkalmazott tanítónak azért képesítéssel kellett rendelkeznie - nemcsak a vállalkozó polgárt, hanem a szféra egészét is megszabadítja a kötöttségektől. A gyáripar és a magyar gazdaság jövője szempontjából valószínűleg ez a "negativitás" a törvény legfontosabb pozitívuma. A jelen – mármint az 1870-es évek jelene – szempontjából azonban a tanoncügy szabályozása sem kisebb jelentőségű.
A tanoncviszony tekintetében először is liberalizálja a tanoncfoglalkoztatók és korlátozza a tanoncságot vállalók körét. Tanoncot ezután minden önálló iparos tarthat, ezzel nemcsak az éppen megszüntetendő céhek, de a magalakuló ipartársulatok, sőt az állami hatóságok jogát is korlátozza, hogy a szakmatanulás piacára erőszakos, ill. nem normatív módon beavatkozhassanak.
Az iparostanonc-tartás jogától két esetben fosztották meg a mestert, illetve gyárost: ha a szabályokat nem tartotta be, illetve ha olyan tanoncot vagy fiatal munkást fogadott fel, aki az előző viszony megszűnését nem tudta igazolni. (Utóbbi intézkedés a szerződéses viszonyt, a jogbiztonságot védte a pillanatnyi munkaerőpiaci ingadozásoktól.)
A tanoncnak állás szempontjából viszont éppen korlátoz a törvény. Gyermekek, akik életük 12. évét még nem töltötték be, tanoncoknak fel nem vehetők - ezzel legalábbis városi viszonyok között a törvény kiküszöbölte az eötvösi hatosztályos népiskola megvalósításának egyik legfontosabb szociológiai akadályát, azt tudniillik, hogy a gyerekeket alacsony életkorban munkára lehetett fogni iskolába járás helyett.
Ezután a törvény szabályozza magának a
tanoncviszonynak két alapvető tényezőjét: a szakmatanulást és azt, hogy a
tanoncidőszakban kell a gyerekeknek általános tankötelezettségüknek is eleget
tenniök.
Az iparos köteles tanoncát abban az iparágban, amelyet űz, kiképezni, "jó erkölcsre, rendre és munkásságra szoktatni". Jellemző módon a "szakmai kiképzésre" vonatkozóan szankciók nincsenek megállapítva a törvényben, hiszen – éppen ez a szabad egyezkedés tárgya: a tanonc, illetve a tanonc szülei szabad akaratukból választják egyik vagy másik iparost, akinél a tanonc mintegy munkájával fizet azért, hogy szakmát tanuljon – a piac majd eldönti, kinél érdemes tanulni és kinél nem.
Viszont az iparos tanoncát, ha írni, olvasni és számolni nem tud, köteles ezeknek megtanulására, különben pedig az ismétlő, esti, vasárnapi, illetőleg ipariskolába járásra szorítani. A törvény 20–200 forintig terjedő bírságban marasztalhatja el azt a mestert, aki a tanonc iskoláztatására vonatkozó kötelességét nem teljesíti.
Az iskoláztatási kötelezettség tehát a szülőről az iparosra száll, ezáltal megteremtődik a leendő iparosnépesség általános iskolázásának legfontosabb feltétele, hiszen míg a szegény szülőket semmivel nem lehetett nagyszámú gyerekük iskolázására rászorítani – a szegénység ui. kizárta a pénzbüntetés behajtását, a fogházbüntetés pedig még növelte is annak esélyét, hogy az apa helyett a tizenéves gyerek jár majd napszámba –, addig az iparos, különösen a tanonctartó iparos abszolút szegénységre sosem hivatkozhatott.
A két alapvető képzési/iskolázási szabályon kívül a törvény védi a tanoncok lelkiismereti és vallásszabadságát. A mester köteles időt engedni arra, hogy a tanonc vallása ünnepnapjain az istentiszteleteket látogathassa. (Figyelem: ez joga a tanoncnak s nem kötelessége!)
A hagyományos viszonyok továbbélésére utal, hogy ha a tanonc a háznépéhez tartozik, az iparos köteles őt betegség esetében ápolásban részesíteni.
Az ipartörvény már a modern törvényhozásnak megfelelő módon szabályozta a tanoncok munka, ill. munka és tanulóidejét: oly tanoncok, akik életük 14. évét be nem töltötték, naponként csak 10 órai, akik a 14. évet már elérték, 12 órai munkára kötelezhetők, az iskolában töltött időt is beleértve. Éjjeli munkára, azaz esti 9 órától reggeli 5 óráig tizenhat éven aluli tanoncok általában nem alkalmazhatók. (Összehasonlításképpen: a magyar agrárvilágban ennél csak rosszabb munkakörülmények léteznek.)
Az iparos tanoncát csak az iparüzlethez tartozó munkánál alkalmazhatja, cselédszolgálatra nem kötelezheti, és felügyelni tartozik, hogy a tanoncot a háziak vagy a segédek ne bántalmazzák. Ezek a kitételek minőségi különbséget jelentettek a céhes időkhöz képest. „A tanonc az iparosnak, illetőleg üzletvezető helyettesének a rábízottakban engedelmességgel tartozik; s ha az iparos házában élelemmel és lakással láttatik el 18 éves koráig azoknak atyai fegyelme alatt áll.”
Az atyai fegyelem megjelenése a törvényben jogi tükre volt a tényleges társadalmi helyzetnek, ilyen értelemben a törvény mégsem szakított teljesen a tradicionalitás világával. Mégis az a tény, hogy különösen a serdültebb korú tanoncok elvileg vállalhatták az otthon vagy albérletben, ágybérletben lakást – csökkentette a mestereiknél lakó tanoncok "feudális" kötöttségét is.
1872 álma és 1884 valósága
Az 1872-es törvény ideális formában tükrözte a szabadelvű iparpolitika elképzeléseit, több olyan tényező is volt azonban, mely az egyértelműen szabadelvű iparpolitika végrehajtását illetve fenntartását lehetetlenné tette. Az egyik ilyen tényező teljesen független volt a magyar belpolitikától és különösen a tanoncképzés aktoraitól. Ez a tényező az 1873-ban kitörő világgazdasági válság volt, mely balszerencsés módon egybeesett az 1872-es törvény végrehajtásával, így a recessziós hatások jórészét az iparosok a törvénynek és nem a válságnak tulajdonították. A dekonjunktúra tehetett arról is, hogy a kisipar tanoncait ebben az évtizedben a nép legalsó osztályaiból vette, ennek minden következményével. A "képzettség becsületének hanyatlása miatt" – írja a budapesti kamara – fogy a tanoncokat tartó mesterek száma is. (Másfelől a gyárak számának növekedése nem áll meg, s azok nyilván elszívják a jobb előképzettségű fiatalokat a mester-tanonc viszony elől.)
A
világgazdasági válsággal összefüggésben – de érzésünk szerint a német
társadalomtörténet belső fejlődésébe kódoltan – a két mintaországban, azaz
Németországban és Ausztriában is – súlyosan antiliberális iparpolitika jutott
hatalomra. Németországban ekkor már csak azok az iparosok fogadhattak tanoncot,
akik az újjáéledő – államilag támogatott – német ipartársulatokhoz az Innung-okhoz tartoznak. Míg
Németországban a képesítést nem tették kötelezővé az iparűzéshez, addig
Ausztriában 1879-ben az ún. Verwendungs
Nachweis-t az ipar 26 ágára kimondták. Ennek lényege, hogy iparűzési
engedélyt csak az kaphat, aki az adott iparágban 2–4 évet segédként már
eltöltött. A tanonc-segéd-mester
rendszer, illetve a képesítés az antiliberális iparpolitika alapvető eleme
volt.
A másik fontos tényező az volt, hogy a háromévenkénti parlamenti választásokon a kormányzatnak immár a nagy létszámú iparostársadalom bizalmát kellett megszereznie, nem volt elegendő pusztán a liberális fejlődésben érdekelt virilistákét. A kormányzat s a parlamenti többség az iparszabadsághoz körömszakadtáig ragaszkodó ipari tárcával szembefordulva végül is ezért mutatkozott késznek egy kevésbé liberális törvény elfogadtatására is.
A harmadik tényező az volt, hogy a választások közötti időszakban az iparpolitika folyamatos működtetéséhez fokozott számban és arányban kellett megnyerni az iparosokat. Hiába támogatta ugyanis az Országos Iparegyesület a liberális politikát, ha inkább liberális birtokosok és értelmiségiek, mint iparosok alkották a tagságát, hiába álltak a kereskedelmi és iparkamarák liberális oldalon a céhek és a céhes jellegű törekvések ellen vívott harcban; ha az iparosság abszolutista maradványnak tekintette őket. Az iparegyesület és kamara tömegbázisának szélesedése viszont azt jelentette, hogy a teljes iparszabadságot legalábbis a képesítés oldaláról megfogni kívánók kerültek ezekben az intézményekben többségbe.
A negyedik tényező az Ausztriával való sajátos viszony, a gazdasági kiegyezés kérdése volt. Az iparpolitikával és iparszabadsággal kapcsolatos vitában kialakult frontok ugyanis emiatt nem lehettek azonosak sem a liberalizmus/konzervativizmus ill. merkantilizmus/agrárizmus ellentétpárjában kialakult frontokkal, hanem időről időre a dualizmus korának legterméketlenebb konfliktusához a 67-es/48-as konfliktushoz rendelte hozzá. E tény látszólag irracionális – s mindenképpen következetlen – lépésekre kényszerítette a játszmák szereplőit. A Lajtán túli tőkét bevonó nagyiparnak kedvező iparszabadság koncepciója nem pusztán liberálisnak, de szélsőségesen "67-es"-nek is számított.
Az ötödik liberalizmust bomlasztó tényező furcsa mód maguknak a liberális köröknek az érdeke volt. A gyáripar támogatásának, ill. az infrastrukturális beruházás-élénkítés programja ugyanis sok kortárs szemében úgy jelent meg, mintha az "a gyárosok" és nem az egész magyar gazdasági növekedés érdekeit szolgáló program lett volna. Ezt a benyomást pedig nyilván ellensúlyozni kellett a kisiparosságnak is kedvező új ipartörvénnyel.
A hatodik tényező az volt, hogy a VKM, mely a treforti időkben a szélesebb középosztály felé is növelte az eötvösi időszakban elsősorban az értelmiség köreiben megalapozott tekintélyét, szféralogikájának csápjait az iparoktatás felé is kiterjesztette. Logikusnak látta ui. a felsőnépiskola/polgári iskola sorsának az iparoktatással összekapcsolt rendezését. (Ennek következménye azután, hogy az 1884-es törvény – az 1868-as népiskolai törvény mintájára nemcsak a tanonciskolába küldését teszi az egyéni iparos kötelességévé, hanem az iskolaállítást is az iparosok közösségének feladatává.)
Ahhoz képest, hogy mennyi antiliberális késztetésnek volt kitéve a kormányzat, az 1884-es ipartörvénnyel viszonylag keveset hátrált. Először is elvben fenntartotta az iparszabadságot. A kisipari körök nyomásának engedve a képesítéshez kötődő iparoknál – melyek körét miniszteri rendelet szabályozta, úgyhogy ezek köre az idők előrehaladtával egyre bővült – az iparengedély kiadását összekötötte a tanoncoktatással: azaz a kérvényezőnek tanoncbizonyítványt és azt kellett igazolnia, hogy szakmába vágó műhelyben vagy gyárban a tanoncviszony után legalább két évig dolgozott. Ugyanakkor a törvény két kibúvót is enged, egy gesztust téve a nagyiparnak, amikor a hároméves gyakorlatot a tanoncbizonyítvány hiánya esetén is elégségesnek ismeri el, egyet pedig a VKM-nek, illetve a közép-ipariskolák szerveződő új tanár-elitjének, amikor a szakiskolákat végzetteket a gyakorlat alól teljes egészében felmenti.
Az iparosok által követelt – tanoncügyekben céhszerűen rendelkező – kötelező ipartársulatok helyett a törvény ipartestületek létesítésére nyitott lehetőséget. Ezek (a helyi képesített iparosok kétharmados többségi döntésével területi elven kötelezővé tehető, s ekképpen az ágazati szabad ipartársulatok konkurenciájaként megjelenő) testületek töltötték be a későbbiekben a tanoncügy felügyeletének funkcióját, s a nyugati ipari bíróságok mintájára ezek és a segédek küldöttei ítélkeztek a tanoncok és a mesterek vitáiban is.
A tanonciskolák ugyan lényegesen inkább intézményesedtek, mint korábban, finanszírozásukról s felügyeletükről egyaránt a törvény gondoskodott, viszonyaikat a két szakminiszter alkui befolyásolták, de a liberális köröknek azt sikerült megakadályozniuk, hogy a tanonciskola felvételi kritériumokat állapítson meg (ahogy ezt Hegedűs Sándor, a századforduló ipari minisztere követelte 1880-as írásában) – pl. a négy elemi elvégzését –, s ezzel végképp elveszítse a népiskola oktatás hiányosságait behozó, a társadalmi mobilitást a legalsóbb rétegek számára is lehetővé tevő funkcióját.
Azt mondhatjuk tehát, hogy az 1884-es törvény ugyan sokat visszavett „1872” tiszta elképzeléseiből, előnye volt azonban, hogy működő rendszert teremtett a kisipari tanoncképzésnek, s olyan mozgásteret hagyott a kormányzatnak és a törvényhozásnak, mely az 1880-as, 90-es évek nagy gyáripar-támogatásait s ezzel az új magyar ipari kultúra megszilárdulását lehetővé tette.