Nagy
Péter Tibor
ISKOLALÁTOGATÁSI
ÉS ISKOLASZERVEZÉSI KÉNYSZER
Egy könyvekkel
kibélelt dolgozószobában, illetve egy CD-ROM-mal, modemmel, hangkártyával stb.
„felspécézett” számítógép előtt üldögélő ember – arról nem beszélve, ha néha még
katedrán is áll – hajlamos úgy tekinteni, hogy a gyermekek számára az iskolába
járás, a tanulás a „természetes állapot”. Illetve, ha a közelmúltban gondolt is
az ellenkezőjére (lásd Illich, 1971-ben a Deschooling
Society-ban), akkor az iskolába nem járást mint a
társadalmi egyenlőtlenséget újratermelő iskolával szembeni idegenkedést
ábrázolta; esetleg – ahogy a Rogers-szülők és -pedagógusok tábora – a modern
társadalom szabadságjogainak részeként értelmezte,
vagy éppen úgy vélte, hogy saját gyermekeinek értelmiségiként biztosan jobb
nevelést tud adni, mint az iskola (Illich
1971). Nem gondol arra, hogy az iskola – pontosabban az iskolát fenntartó
és működtető társadalmi csoportok, szervezetek és hatóságok – az iskolatörténet
meghatározó részében kisebb-nagyobb erőszakkal
terelte a gyerekeket iskolába.
Mégpedig nem a gyerekekkel szembeni erőszakról, hanem a felnőttekkel, a
szülőkkel szemben alkalmazott kényszerről van szó. Azokkal szemben, akiket az oly gyakran alkalmazott természetjogi
érvelés szerint gyermekeik nevelésének joga kizárólagosan megillet.
A fentieken túl az ember a 20. század végén azt tapasztalja, hogy az
önkormányzatok és egyházak egyaránt ambicionálják az alsó fokú
iskolafenntartást. A szervezetek mindennapi működését megfigyelve azt is megállapíthatjuk,
hogy mindenki hatáskört akar az oktatásügyben. A tipikus konfliktus éppen abból
származik, ha valaki – akár az állam akár más – e fenntartási, illetve
beleszólási jogosultságot kétségbe akarja vonni. Keveset gondolunk arra, hogy
ez nem volt mindig így. Az iskolafenntartási-kötelezettség nem kevesebbet
jelent ugyanis, minthogy a helyi közösségek (egyházközösségek) igényeitől
függetlenül, valamely magasabb nem helyi világi vagy egyházi akarat mentén
kötelezik őket arra, hogy forrásaik egy részét – jórészét – iskolafenntartásra,
és ne más, a helyi közösségben fontosabbnak ítélt célokra fordítsák, illetve
fokozzák a helyi adóbevételeket – társadalmi feszültségeket vállalva ezzel. A tanügyigazgatási, iskolafelügyeleti-kötelezettség pedig nem kevesebbet
jelent, minthogy egyes a tanügyigazgatási, fent említett kérdései iránt nem
érdeklődő – s ebben nem is érdekelt – tisztviselőket arra kényszerít az állam,
vagy a felsőbb egyházi hatóság, hogy munkaerejüknek, munkaidejüknek jelentős
részét mégis erre fordítsák; hogy a világi vagy egyházi igazgatási költségek
jelentős részét az iskolalátogatáshoz elkerülhetetlenül szükséges utazási,
szállásköltségekre, valamint – és ez néhány száz évvel ezelőtt egyáltalán nem
volt jelentéktelen tétel – papírra és írószerre kössék le. E kétféle –
iskolalátogatási és iskolaszervezési – kényszer kettős logikájának változása
képezi – szaktörténeti értelemben szükségképpen vázlatos – tanulmányunk
tárgyát.
Első szakasz: az iskolaszervezési kötelezettség
A középkor hosszú évszázadai alatt a nyugati társadalom legfontosabb
szocializációs színhelye a templom és annak csak alárendeltjeként a plébániai
iskola. Az egyház – a közhiedelemmel talán ellentétben – nem azért szervez a
középkorban iskolát, mert „mindig is ezt tette”, ellenkezőleg, a Római
Birodalomban a városok szervezték az iskolákat, az egyház dolga legfeljebb a
hittanoktatás, illetve a hitoktató-képzés szervezése volt. Újdonság tehát, hogy
Nagy Károly a 9. század elején arra kötelezi a püspököket, hogy szervezzenek
iskolahálózatot. (Ezzel példát ad a kelet-európai „későn jövőknek” is. A 11–12.
század magyar és lengyel állam „oktatáspolitikái” és egyházpolitikái e 9.
századi, és nem a kortárs – az oktatásügy iránt eléggé közömbös –
nyugat-európai államok mintájához nyúlnak.) A Karoling
állam értelemszerűen arra már nem törekszik, hogy a szülőktől ténylegesen
megkövetelje, hogy iskolába járassák gyereküket.
A sokat emlegetett egyházi és a ritkábban emlegetett állami jogszabályok
egyaránt az iskolaszervezésre
kötelezik címzettjeiket. 826-ban II. Jenő pápa – alaposan túlbecsülve
lehetőségeit – minden egyházközséget
kötelezni kívánt tanítók tartására. A lényegesen reálisabb útra lépő
compostellai, illetve római zsinat a püspököket
kötelezi iskolaállításra a 11. század második felében, s 100 év múlva a
lateráni zsinat a – szegény gyerekeket ingyen oktató – tanítók fizetésére
kötelezi a püspököket (Gyulay 1892). Ezekben az évszázadokban a püspökök – majd a püspöki cím
egyszerű feudummá válása idején a püspökségek mellett működő szakhivatalnokok,
a kanonokok – kötelesek az oktatásügy
szervezésére, döntően a püspökségek jövedelmei terhére (Southern 1987).
A népiskolaszervezés fokozatosan községi kötelezettség lett, s már a 14. –
nálunk adatolhatóan a 15. – században probléma, hogy a községek az
iskolamestert a lelkészek hozzájárulása nélkül választják meg. Ezek a konfliktusok azt dokumentálják,
hogy amint a közösségnek kötelessége az
iskolák felállítása, azonnal ambicionálja is az azzal kapcsolatos legfontosabb
kérdésekben való döntést. Nem automatikusan az „egyház ügye” tehát ez, hanem
hosszú harc folyik az iskolafinanszírozásra kötelezett világi község és az
iskolafelügyeletre köteles (illetve jogosult) egyház között a tanítók
kinevezéséért.
Második szakasz: a hívek gyermekeinek kötelezése
A 16. században a magyarországi egyházak szabályzatai és utasításai,
csakúgy, mint a világi törvények, bőségesen rendelkeznek az iskolaállításról és
iskolafinanszírozásról. Az 1560-as nagyszombati zsinat már nem a püspököt
kötelezi iskolaszervezésre, hanem a helyi lelkészeket arra, hogy híveik
gyermekeit a hittan elemeire oktassák.
A 16. században a konfesszionális versengés viszonyai között jelent meg
tehát elsőként az az egyházi ambíció, hogy az oktatásügyet ne egyszerűen a népből való kiemelkedés ügyének (illetve az egyházi és
világi értelmiségi funkciók utánpótlásának) tekintsék, hanem „mindenkire”
kiterjedő szocializációs színhelynek, ráadásul olyannak, amely elkülönül a heti
istentisztelettől, elkülönül a felnőttek pasztorizációjától.
A zsinat kötelezőleg megszabja a tananyagot is: az evangéliumok, az
episztolák, a katekizmus, az apostoli hitvallás és a közhasználatban lévő
imádságok tartoznak ide. (Azaz a helyi plébánosnak vagy a helyi gyülekezetnek
nem volt választási lehetősége, hogy a nyilvánvalóan különböző üzenetet
hordozó, s különbözőképpen aktualizálható ó- és újszövetségi iratok között
szabadon választhasson.)
Tanító alkalmazását is elrendeli a zsinat, akinek felügyeletét és
támogatását a lelkész kötelességévé teszi. Ekkoriban kezdődik az egyházi
oktatásügyi jogszabályok kiadásának szinte végeláthatatlan sora, mely a helyi
egyházközségek, a lelkész és a tanító viszonyát valamennyi nagy felekezet
esetében szabályozza. Nemcsak arról van szó, hogy a helyi közösség nem dönthet
szabadon, hogy akar-e iskolát szervezni, és tanítót alkalmazni – egyes
helytörténeti vizsgálatok szerint akár másfélszeresre-kétszeresre növelve a
vallás- és közoktatásügyi közterheket –, hanem arról is, hogy nem dönthet
szabadon arról, hogy kit alkalmaz – ezt időnként normatívan kísérelték meg
meghatározni, s szinte mindig a lelkész, esetleg más egyházi hatóság
egyetértéséhez kötötték (Eötvös 1889).
Mindez látensen már magában
foglalja a tankötelezettséget is, azt, hogy az iskolába járás immár nem jog és
lehetőség, hanem kötelesség – bár a szabályozás a szankcionálást egyértelműen a
helyi lelkész kezében hagyja, akit nem is bíztat keményebb lelki-egyházfegyelmi
eszközök alkalmazására. A minden hívőre
kiterjedő hittanoktatás tehát a tankötelezettség egyik ősforrásának tekinthető.
Bár a hívők iskolalátogatása – ha központi szankciók nélkül is – elvárás, az állampolgárokat egyelőre nem kötelezi
világi törvény, hogy iskolába járassák gyermekeiket. Az 1548: 6. tc., 1548:
12. tc., 1550: 19. tc., 1598: 4. tc. az iskolaállítással, iskolaszervezéssel
kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket immár egy többfelekezetű társadalom
viszonyaira méretezve szabályoz. De semmit nem szól a szülők kötelezettségeiről. Mi több, a törvény szövege kizárólag
csak a „jó reményű ifjak” számára szervezendő iskolákról beszél – biztosítva
egyébként, hogy az állam e tekintetben a püspököket ellenőrizheti is –, nincs szó tehát mindenkire kiterjedő népoktatásról.
Az 1611-es katolikus zsinat rendeli el, hogy minden plébánosnak legyen
jegyzéke az iskolaképes gyerekekről –
ilyen jegyzék léte mintegy feltétele annak, hogy a szülőkre érdemi nyomást
lehessen gyakorolni gyermekeik iskoláztatása érdekében. (Illetve, hogy a
plébániát vizitáló püspök vagy kanonok legalább a paptól számon kérhesse az
iskolalátogatás arányait.) (Egyébként az igazgatástörténet tanúsága szerint
bármely kötelezettség első lépése a listába vétel. Nem véletlen, hogy a
nemesség még a 18. században is ellenáll a népszámlálási, összeírási
kötelezettségeknek – megbocsáthatatlanul megnehezítve ezzel a mai
társadalomtörténészek dolgát.)
A protestáns iskolaszervezések legnagyobb arányban a középiskolázásra és az
elitképzésre vonatkoznak, az iskoláztatás radikális kiterjesztése,
különösképpen pedig kötelező volta még nem került szóba. A szász községeknek
már 1546-tól kötelességük volt az iskolafenntartás, de amikor 1578-tól a
templomok jövedelmeinek egy részét a szegény gyerekek ruházására és ellátására
kötötték le, ezt csak azért tették, hogy ezzel vonzzák az iskolába a szegény gyerekeket (Eötvös 1889). A tanítók honoráriumának részét képezte a tanulók
ingyenes munkája (egyébként ez az ie. 30. századtól, az isz. 20. századig
ismert jelenség) – ez azonban nem közmunka, általános kötelezettség volt, hanem
tandíj-jellegű szolgáltatás, amit az is bizonyít, hogy a megállapodásokat úgy
kötötték, hogy a tanulókat el ne riasszák
avval, hogy túl alacsonyrendű munkákat bíznak rájuk.
Ez az elem arra utal, hogy az iskola
nem-látogatásának nemcsak a szegénység volt legitim és elfogadott oka, hanem a
magasabb társadalmi csoportba tartozók számára a tandíjként elvégzendő munka
visszatetszést keltő volta szintén. (Az iskolától való elriasztás tényezője
korábban, pl. 14. századi dokumentumokban is szerepel, ott a kemény
fegyelmezést tekintik ilyennek. Lásd Gyulay
1892.)
A zsinati cikkelyek a tanítók
alávetettségéről és a lelkésszel szembeni kötelezettségeikről intézkedtek
kimerítően, a szülők kötelezettségét legfeljebb
a tanítóknak kifizetendő javadalmakon keresztül ragadták meg e szabályok. Az
iskola tényleges használatának kötelezettségét a zsinat cikkelyei nem
tárgyalták. Noha ennek korabeli tudatos megélésére nem találtam adatot,
amennyiben a tanító fizetésének minél nagyobb részét kell valakinek
egyháztagi-adófizetői minőségben és minél kisebb részét szülői minőségben tandíjként
befizetnie, annál nagyobb valószínűséggel teljesíti az iskoláztatási
„kötelezettséget”.
Egy kis kitérő a fegyelem értelmezéséről
Ha tehát nincs
tankötelezettség, hogyan értelmezhetjük az iskolák legendás fegyelmét? Úgyhogy
nem „a tankötelezettség” be nem tartóit, hanem az egyházi rend (ami a
protestánsoknál teológiai értelemben
persze nincsen, de szociológiai
értelemben igenis van) leendő tagjait szabályozzák az iskolák fegyelmi
intézkedései. A fegyelem fogalma a szerzetesi közösségek világából, illetve a
papokkal szemben gyakorolt püspöki fegyelemből nőtt ki. Mi több, a rendtartások
különbözősége volt a szerzetesrendek közötti különbözőségek egyik legfontosabb külső jele. A fegyelem lazulása
vagy szigorodása egész egyháztörténeti korszakokat jellemző alapvető
sajátosság. Az iskolai fegyelem szigorodásának értelmezése épp azért nem olyan
egyszerű, mint hinnénk. A fegyelem szigorítása annak a jele is lehet, hogy a
szekularizáció, a külvilág hatása már olyan erős, hogy az iskola kialakult
öndefinícióját is veszélyezteti. A fegyelem szigorodása – ha ténylegesen
bekövetkezik – erősebben osztja ketté a külvilágot és az iskolát, amivel az
iskolát hagyományos értékeihez természetesen adekvátabbá teszi, a kimeneti
pontokon azonban zavarokat okoz. Másfelől viszont: a fegyelem szigorodása
sokakat kiszorít az iskolából, a rendből, ők más iskolák és más rendek
alakításába fognak, vagy más meglévő iskolák és szocializációs utak számára
jelentenek keresletet.
Visszatérve a protestáns iskolák fegyelmi szabályaira: ezek egyformán
büntetik az iskola belső racionalitásának megsértőit, azaz a tanulmányok
elhanyagolóit, a normasértően – világiasan – viselkedőket (tehát a
részegeseket), s az intellektuális értelemben vett lázadókat, azokat, akik túl
gyakran változtatnak iskolát, akik a szellemi piacon
szabadon keresnek tanítókat vagy nem járnak elég gyakran istentiszteletre. A
világi célokból tanuló klerikus évszázadok óta fontos része a társadalomnak, de
nyíltan azt hangoztatni, hogy nem az Isten és az egyház szolgálatára tanul
valaki, normasértő viselkedésnek számít. Ezeknek az egyházból való kivetését, tehát a lehető legsúlyosabb
büntetést helyezte kilátásba az 1567-es debreceni zsinat (Eötvös 1889).
Harmadik szakasz: iskolaszervezési kötelezettség és tankötelezettség az
állam érdekében
Hogy az iskoláztatás a szülők számára nem lehetőség, hanem kötelesség, az természetesen a 18. század, az
abszolutizmus terméke. A klasszikus német filozófia és a felvilágosult
abszolutizmus ideológiája egyaránt alátámasztja ezt: „az államnak – írja Fichte – mint az emberi dolgok
legmagasabb intézőjének, mint a kiskorúak egyedül Istennek és a saját
lelkiismeretének felelős gyámjának joga és kötelessége a gyermeknevelésről
gondoskodni” (MPSZ 1880). Ennek
hasznosságáról értekezik igazgatási művében Sonnenfels is.
Ahogy számos más kérdésben, a porosz király e téren is példaként
szolgálhatott a Habsburg uralkodóknak – Frigyes Vilmos (a Voltaire-rel
levelezést folytató Nagy Frigyes apja, a militarista) már 1717-ben elrendelte,
hogy a szülők kötelesek gyermekeiket iskolába küldeni. A szegények helyett a
község fizette a tanpénzt (Marczali).
A magyar királyságban az 1723: 105. tc. a vármegyék feladatául szabta, hogy
a gyermekek nevelésével nem törődő szülőket és gyámokat megintsék. Ennek nyomán
készültek azok a vármegyei statútumok, amelyek a tankötelezettség tényleges
megvalósítását kívánták előmozdítani. A megyék határozták meg az
iskolakötelezettség idejét is, többnyire 6–12 éves korig (Bényei 1994).
Az igazi változás az új hatóságok létrejöttével kezdődik. 1760-ban az
Udvari Tanügyi Bizottság az oktatásügy alakításának első modern szervezete.
Ehhez képest Magyarország elmaradottságát tükrözi, hogy 1761-től az iskolaügyek
magyarországi főprotektora – igaz, csak átmenetileg – a hercegprímás. 1766-ra –
kétéves kemény vita után – az elvi feltétele is megteremtődött annak, hogy az új magyar oktatásügyi kormányszerv –
a Commissio Studiorum – élén
egyértelműen világi vezetővel, az országbíróval, immár bármely felekezet iskoláira kiterjedő döntéseket hozhasson.
1770–71-ben összeírják a népiskolákat (Kosáry
1980).
A kötelező iskolaszervezés új elemekkel
egészül ki. A királynő 1774-es erdélyi rendelkezései megszabják a tananyagot és a tanítók
fizetését, 1766-ban pedig a jogszabály rászorítja az iskolafenntartókat, hogy
tényleges irányításukra – a kialakult egyházi igazgatás helyett, pontosabban mellett – fogadják el a tankerületi
népiskolafelügyelőket.
A radikális fordulat – a tankötelezettség tekintetében – II. Józsefhez
kötődik, aki 1782-ben szigorú büntetés terhe mellett kötelezi a szülőket, hogy
6–11 éves gyerekeiket iskolába járassák (Göőz
1881).
A kötelező iskoláztatással kapcsolatban már az 1780-as években megjelentek
azok az alapvető intézkedések, amelyek az iskolába járási kényszer ellensúlyaként szerepeltek: az 1784. évi
szabályozás leszögezte az iskolaválasztási
szabadságot. Míg ugyanis korábban a törvények még csak azt szabályozták,
hogy a protestánsok hol és milyen feltételek között állíthatnak iskolákat, az új rendelet ezzel szemben már arról
rendelkezett, hogy a protestáns szülő, ha nincsen a községben felekezetének
megfelelő tanító, jogában áll gyerekét más községbe járatni. A vegyes –
katolikus többségű – iskolákban a hittan tanítását órarendi sávokra kellett
koncentrálni, hogy a protestánsok ne sérelmezhessék a tankötelezettséget.
Ugyanezért a tankönyvekből szakaszokat is ki kellett húzni, a felügyelethez
pedig protestánsokat is fel kellett kérni. A
tankötelezettség tehát – még az abszolutizmus viszonyai között is –
elkerülhetetlenül együtt jár bizonyos „önkorlátozással”. Azaz: a
tankötelezettség – közvetlenül (és a tételes tananyag és konkrét
iskolaszervezés szintjén) legalábbis – nem szolgálhat a vallásszabadság korlátozásának
eszközéül (Eötvös 1889).
A rendelkezések kötelező érvénye az 1790-es években lanyhulni kezd. Az
iskolaállítási, fenntartási kötelezettségek és minőségek legfőbb őrének számító
népiskolai ellenőri hivatalt – melynek létrejötte a józsefi rendelkezések 1789-es
csúcspontját jelenti – a diadalmaskodó rendek megszüntették. Az 1790-es 26. és
27. tc. pedig a protestánsok s ortodoxok autonómiáját garantálva megállította
az 1766 óta folyó egységesítési folyamatot.
Ugyanakkor – 1791 tavaszán – a magyar országgyűlés kívánságára újabb, modern típusú kényszerintézkedés
jelent meg az iskolafenntartókkal szemben: csak olyan személyt
alkalmazhatnak, aki tud magyarul (Mészáros
1993). Ez az intézkedés – noha visszamenőleges hatállyal nem bírt –
elsősorban az ortodox egyházat kötelezte saját szempontjaitól nyilvánvalóan
elütő oktatáspolitikai döntésekre, de a reformátuson kívül valamennyi más
egyházat is érzékenyen érintette.
Az iskolaállítási kötelezettségnek létezik egy elkerülhetetlen mennyiségi oldala, nevezetesen: hogy
mennyi az a minimális tanulómennyiség, melynek léte a kötelezettnél – legyen az község vagy egyházközség – az iskolaállítási
kötelezettséget ténylegesen kiváltja. Ennek Magyarország bizonyos területein
különösen nagy jelentősége volt, hiszen a kis települések könnyen
hivatkozhattak a kicsiny tanulólétszámra. 1802. június 22-én jelent meg a
rendelkezés, hogy amelyik településen 50 iskolába járásra alkalmas gyerek van,
népiskolát kell nyitni számukra. Az 1804-es népszámlálás szerint a népesség
(akkoriban egyébként mintegy 11 millió fő) 46 %-a 17 éven aluli (Benda 1980). Ebből megbecsülhető, hogy
egy néhány százfős településen már nincsen ötven tanköteles korú gyerek, de a
magyarországi lakosság nagy többsége azért olyan településeken él, ahol kellő
számú tanköteles van ahhoz, hogy ott iskolát lehessen állítani.
A józsefi rendelkezés, illetve az 1790-es évek magyar országgyűlési
reformmunkálatai azután beépültek az 1806-os Ratio Educationisba. Ez a királyi rendelkezés a megyéktől várta,
hogy kötelezzék a szülőket a gyerekek iskolába küldésére. Felhatalmazta a vármegyei hatóságokat, hogy a vonakodó szülőket büntetéssel, a jobbágyokat akár testi fenyítéssel is
kényszerítsék (Bényei 1994).
Ez a megközelítésmód egy újabb fontos lépés a tankötelezettség történetében:
míg a kora középkorban az állam arra vállalkozott, hogy nagyobb területi
egységek egyházi urait, a püspököket kötelezze iskolaállításra, a késő
középkorban a konkrét közösségek vezetőit, a lelkészeket vagy egyházközségeket
kötelezte erre, a kora újkorban a lelkészeket pedig már nem az iskolaállítás,
hanem az iskolalátogatás (látogattatás) kiterjesztésére kötelezte.
A 18. században változás áll be mind a kötelezés jogcímét, mind címzettjét,
mind tárgyát tekintve. Megváltozik
tehát a kötelezés jogcíme. Korábban
az állam (minthogy a király az egyház legfőbb kegyura, a római császárok
egykori örököse) az egyházak feletti főfelügyeleti jogánál fogva lép be erővel
az oktatás rendszerébe – azaz foglal le olyan anyagi forrásokat, amelyek az
egyházakhoz korábban már odakerültek, illetve korlátozza a helyi társadalmat
abban, hogy szabadon alakítsa a pap, a tanító, az egyházközség, és a szülők
viszonyát. Később az állam mint az alattvalók, illetve
egy területen élő emberek jólétéért és gazdagodásáért felelős intézmény a
közoktatásba mint tevékenységbe szól bele – s mintegy mellékesnek tekinti, hogy
azt történetesen főként éppen az egyházak végzik, valakit ugyanis mindenképpen kötelezni kell az iskolafenntartásra.
Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy míg az állam korábban általánosan
elfogadott évezredes szakrális jogcímén avatkozott bele az oktatásba a
szocializáció családi, illetve családi-helyi-közösségi folyamataiba, addig a
18. századtól kezdve „a modern állam feladatairól” szóló – sokak által nem is
ismert, a többség által valószínűleg nem támogatott, de általánosan
elfogadottnak végképp nem tekinthető – szakmai és politikai ideológia alapján
tette ugyanezt. A szakrális jogcím gyakorlásának idején az
egyház által felkent, a politikai jogokkal rendelkező országlakosok által
megválasztott, a törvényekre esküt tett, Isten kegyelméből uralkodó király
„személyesen” avatkozott be az ügyekbe – a modern jogcím gyakorlásának idején
viszont az egyház által semmilyen szakrális legitimációval nem támogatott, a
magyar országgyűlés által nem választott, s általa el nem számoltatható, a
magyar törvényekre esküt nem tett (esetleg Magyarországon politikai jogokkal
nem is rendelkező), kizárólag királyi (vagy más hivatalnoktól származó)
kinevezés alapján működő hivatalnokok dönthetnek az oktatással
kapcsolatos kötelezettségekről.
Megváltozik a kötelezés címzettje.
Az oktatással kapcsolatos kötelezettségek eredetileg rendszerszerűen az egyházi
igazgatást terhelték, illetve – nem rendszerszerűen, de esetileg – konkrét
magántulajdonosokat, pl. birtokosokat. A világi közigazgatásnak legfeljebb az
volt a kötelezettsége, hogy az egyházak iskolaállításának szabadságát védje,
illetve a – szintén felekezeti paraméterek alapján meghatározott – tilalmakat
érvényesítse. A 18. század új tendenciája, hogy a világi közigazgatás – részben
a megye, részben a központi állami hivatalok, részben a dekoncentrált hivatalok
– rendszerszerű feladatot kapott az oktatásügyben általában, a községek és a
birtokosok pedig az iskolafenntartásban. Ez azt jelenti, hogy olyanoknak is
kötelességévé vált az oktatással foglalkozni, akik ezt korábban nem tették:
anyagi erőforrásaik, hivatali munkaidejük meghatározott hányadát az oktatásra
kellett fordítanuk, akár egyetértenek
ezzel, akár nem. A hivatalnokot e jogszabály attól függetlenül kötelezi
oktatásigazgatási tevékenységekre, hogy állami alkalmazott-e vagy sem, a
birtokost attól függetlenül, hogy adófizető, vagy ősi jogon adómentes-e.
Másfelől pedig: a polgároknak és az iskolafenntartóknak kötelességévé válik,
hogy olyanoktól fogadjanak el oktatással kapcsolatos instrukciókat, akiknek
tradicionálisan semmi közük nincsen az oktatáshoz.
Megváltozik a kötelezés tárgya.
Eredetileg az iskolafenntartásra, tanítótartásra – tehát az oktatási kínálat
biztosítására – volt az állam kötelezett, most viszont az iskolába járásra,
azaz az oktatás igénybevételére.
Világosan kell látnunk, hogy a tankötelezettség létrejöttének ebben az
átmeneti fázisában a törvény betűje
szerint a szülő köteles ugyan a tankötelezettséget teljesíteni, de a valódi kötelezett a helyi (megyei)
hatóság. A megyei hatóságnak kell eldöntenie, hogy milyen szankciókat
alkalmazzon a szülőkkel szemben annak érdekében, hogy területén a
tankötelezettség teljesítve legyen. Az állam a helyi hatóság mérlegelési
lehetőségeit terjeszti ki, amikor az oktatás kötelezővé
tételére, a nem teljesítőkkel szembeni büntetések kiosztására is feljogosítja a
megyét. Ez a közvetítő fázis, tehát hogy a község jogot kap arra, hogy
kötelezővé tegye az oktatást, mindenütt – pl. a két generációval későbbi
Angliában is – megtalálható.
A fenti okfejtésből talán kiderül, hogy az iskoláztatás-tankötelezettség,
az iskolaszervezés-iskolafelügyelet kérdéskörében több síkon egyidejűleg zajlik
le a paradigmatikus fordulat. A valóság azonban sosem ennyire homogén. A „múlt
erői” – mint annyi más tekintetben is – a tízes évektől visszatértek, s az
iskolafenntartás-tankötelezettség értelmezésének egy sajátosan kombinált,
részben tradicionális-konfesszionális, részben modern-bürokratikus
megvalósítását terjesztették el.
A helytartótanács 1813. évi 3424. számú rendelete szerint a lelkészek feladata, hogy a fiúkat még
nyáron is iskolába járásra szorítsák, s ehhez – szükség szerint – a megyei
hatóságok segítséget is biztosítottak nekik. Ugyanakkor mérlegelési jogot
hagytak a kezükben – vajon nem teszi-e lehetetlenné a család megélhetését, ha a
gyereket a nyári munkából kivonják. (A helytartótanács még 1811-ben úgy
intézkedett, hogy a falvakban és a városokban pásztorokat alkalmazzanak, hogy
ezzel a tanköteles gyerekek munkáját kiváltsák.)
Ha hihetünk Zsoldos Ignácnak – aki országgyűlési
politizálását megelőzően évtizedekig a közigazgatásban szolgált –, a szokásjog
alapján a szolgabírók népnevelés körüli teendője volt
gondoskodni arról, hogy minden
településen, ahol legalább húsz–harminc iskolaköteles-korú gyerek van (ez már
érdemi változás az ötvenhez képest), legyen iskola.
Az iskola elsősorban megfelelő iskolaépületet kellett jelentsen. Noha e
tevékenység hatékonyságát nem tudjuk vizsgálni, a kérdés nyilvánvalóan jelentős,
hiszen a templomon kívül mindenképpen még
egy épület fenntartását teszi kvázi kötelezővé a kis falvak számára is.
Szintén a szolgabíró
dolga lett azt szorgalmazni, hogy minden gyermek, akit nem otthon tanítanak,
okvetlenül járjon iskolába és el is végezze azt –
utóbbi a tankötelezettség tényleges gyakorlatának egy fontos elemét jelenti,
mégpedig, hogy a szülőket nem csak arra kell rászorítani, hogy beírassák a
gyereküket (ez talán még könnyebben menne), hanem, hogy folyamatosan járassák,
sőt, hogy a gyerek be is fejezze iskolai tanulmányait.
Minthogy korábban a legkülönbözőbb
embereket alkalmazták tanítóként – gyakorlatilag a lelkész segédjeként,
szolgájaként – a szolgabíró dolga volt felügyelni, hogy senki se lehessen
tanító, aki alkalmasságát hiteles oklevéllel nem igazolta. Sürgetnie kellett a
tanítók „illő” javadalmazását is.
Érdekes feladat annak megakadályozása, hogy a tanító egyúttal jegyző is
legyen – e feladat léte jelzi, hogy nemcsak az egyházi igazgatás, de a falu
világi igazgatásáért felelős módosabb csoportok is gondolkodtak a személyi
politika efféle racionalizálásában.
Végezetül a szolgabíró feladata volt még, hogy évente jelentse a kitűnő
tanulókat a megyei közgyűlésnek (Zsoldos
1842).
Noha a Ratiót követve a
protestáns egyházkerületek is előírták a tankötelezettséget, sőt néhány megye
is hozott erről határozatot, ennek ellenére a beiskolázható gyerekeknek –
Bényei Miklós adatai szerint – alig egyharmada járt iskolába; a falvakban
többnyire csak télen. A városokban és a nagyobb mezővárosokban több iskola is
működött, a helységek felében azonban egy sem, a tanyai-pusztai népesség pedig
szinte semmiféle oktatásban nem részesült. A protestánsok által lakott
területeken állítólag minden egyházközség tartott fenn iskolát, a görögkeleti
szerbek és románok, valamint a görög katolikus ruszinok falvaiban nagyon kevés
tanító akadt. A római katolikusoknál az iskolák száma átlagos, a beiskolázás
mértéke ennél valamivel jobb.
Az 1825–27-es országgyűlés által kiküldött tanulmányi bizottság a kötelezettség újabb fázisát nyitotta meg.
Azt a javaslatot fogalmazta meg, hogy ha a község nem képes az iskola
fenntartására, s ha a földesúr segélye sem fedezné a fenntartás költségeit,
akkor a közalapokból kell állami
támogatást nyújtani (Kármán 1911).
Ez azt jelentette volna, hogy a törvényhozás immár az államot kötelezi iskolafenntartásra. Ugyanebben a bizottságban a
konzervatív erők ugyan kísérletet tettek arra, hogy – a kortárs porosz és a Ratio előtti magyar gyakorlat mintájára
– a tanügyigazgatást az esperesek kezébe adják át, de a bizottság végül úgy
foglalt állást, hogy a József korabeli iskolafelügyelők helyébe a megyei
tanfelügyeletet kell létrehozni, s e
tanfelügyelőket a megyének kell megválasztani.
A rendeletek, törvények, határozatok, törvényjavaslatok tehát többek kezébe
adtak hatalmat az iskola és az iskolázás felügyelésére, s így a
tankötelezettség behajtására is. A hatóságok feladat-leosztása mellett
ugyanakkor a liberálisok elvileg is megfogalmazták, hogy az atyák sosem adták
át természetes nevelési hatalmukat a
kormánynak:
„ ... minden egyes polgárnak sérthetetlen jussa van
öngyermekei nevelésére felügyelni és még egyes polgárt sem szabad a kormánynak ezen juss törvényes gyakorlatában kényszerítőleg háborgatni”
– mondja Deák. Deák érvelése azonban nyilvánvalóan ahhoz a pillanathoz kötött,
amikor a kormány idegen. „Sem a
nemzet sem az egyes polgár le ne mondottak atyai jussaikról, nem adták át
öngyerekeiket és azoknak a nevelését, lelki mívelődését és egész jövendőjét a
kormánynak határtalan intézkedési alá” – fogalmaz Deák (id: Kármán 1911).
Ezek szerint tehát a magyar liberálisok érvelésében nemcsak az atyák, de a nemzet is rendelkezik bizonyos eleve
adott jogokkal a népoktatás terén. Azaz a liberális érvelés sem a
tankötelezettség ellen érvel, csupán a 18. századi királyi felségjog helyébe a
„nemzet” – értsd az országgyűlés – hatásköre lép.
Az 1839–40-es országgyűlésen előterjesztett, Bezerédj István elnökletével
kidolgozott bizottsági koncepció olyan erős kötelezettségeket határozott volna
meg, amelyeket korábban senki nem ismert.
Kimondta, hogy minden politikai
községnek fel kell állítani a népiskolát – ráadásul külön-külön az egyes
felekezetek számára. Kimondta, hogy a felekezetek számára egyenként felállítandó
népiskolát bármely felekezetbeli szabadon látogathatja. Ezzel jelezte, hogy
ezek az iskolák mégsem lesznek ugyanolyanok, mint a felekezetiek. (A
felekezetek ezzel kapcsolatos érdekeltsége ugyanis nem egyértelmű: a magyar
települések jelentős részében ugyanis a felekezeti különbségek vagyoni
különbségeket is takartak. Ha gazdagabb az egyházközség, mint a politikai
község területén élő népesség átlaga, akkor az egyházközségi tagok nem annyira
a térítés lehetőségét, mint inkább „a más gyereke eltartásának” kényszerét
láthatták e tervezetben.)
A politikai erőviszonyok következtében e tervezetből nem lett törvény, de a
Helytartótanács a Tanügyi Hivatal vezetőjének, a harmincas évek államigazgatási
Jolly Joker-eként – afféle válságmenedzsereként működő – Mednyánszkynak adott
megbízást, hogy 1928 óta készülődő saját munkáit felhasználva dolgozza ki a Ratio módosítását. A Helytartótanács e
munkálat továbbfejlesztésével 25224. számú, 1845. július 16-án kelt
rendeletében kimondta, hogy ha az iskolát
már felállították, attól fogva mindenki
köteles 6 és 12 éves gyerekét iskolába járatni: ha a szülő e kötelességének
nem tesz eleget, pénzbírságra büntettetik. Az igazgatás kérdésében a rendelet
az 1765 előtti magyar, illetve a kortárs porosz utat választotta: az iskolák
felügyelőinek a helyi lelkészeket tette meg.
E tankötelezettségi szabályozás azonban reálisabb, mint a korábbi. Először
is kettő plusz hármas szerkezetűnek definiálta a népiskolát, joggal számítva
arra, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy a munkaerőpiacon még minimális értékkel
bíró 6–8 éves, vagy ennél idősebb gyerekek számára ír elő kötelező feladatokat.
Ráadásul az iskola alsó szakasza is – tantervi szempontból – két egyéves
tanfolyamra oszlott, mintha azt is bekalkulálták volna, hogy lesz, aki egy év
után abbahagyja a tanulást. Az első két évben anyanyelvi – tehát nemzetiségi
nyelvi – oktatás valósult meg. Az 1842-es egyetemes evangélikus gyűlés a kettő
plusz hármas népiskolai tervezetet tette magáévá. A tiszántúli református
egyházkerület viszont a három plusz hármas szerkezet fenntartása mellett
foglalt állást.
A negyedik szakasz: a liberális tankötelezettség
Az 1848-as, Eötvös tollából származó javaslat az eddig felgyűlt
kötelezettségekkel kapcsolatos kérdédekben kivétel nélkül állást foglalt, s
egészen egyedülálló módon úgy erősítette volna meg a tankötelezettséget és az
elemi iskola modernizáló funkcióit, hogy minden lehetséges esetben figyelembe
vette volna az országlakosok érdekeit.
Az iskoláról való gondoskodás végső anyagi kötelezettségét Eötvös az állam
feladatának tekintette. Úgy gondolta ti., hogy az állam feladata gondoskodni
arról, hogy „minden helységben s népes pusztákon, amennyire lehet tanintézetek legyenek”. Az előterjesztő miniszter és az
országgyűlés tehát mindenekelőtt önmaga és a kormány számára írt elő feladatot.
Azaz – a lényegileg új helyzetben – új feladatot is felvállal az állam: a
felügyeleten és a kényszerítésen túl az elégséges anyagi eszközökkel nem
rendelkező községek oktatási tevékenységében a közvetlen anyagi részvételt. Az
iskolalátogatás lehetősége az egyénnek tehát nem azért jár, mert valamely
község, megye lakosa és adófizetője, hanem azért, mert Magyarország állampolgára. E kötelezettségvállalás súlyát – ilyen
területi egyenlőtlenségekkel küzdő országban – egyszerűen nem lehet eléggé
hangsúlyozni, s ezt a kötelességvállalást nem az állami források és lehetőségek
korlátlanságában hívő aufklerizmus, hanem az első népképviseleti országgyűlés
szavazta meg.
Az iskolaszervezés kötelezettje a község, az iskolaszervezéshez a törvény
az egyenesadóval standard módon arányos finanszírozást, 5 %-os pótadót rendel
hozzá. A község számára ezen adó beérkezése mindenképpen garantált volt, nem
kellett tehát attól aggódni, hogy más iskolafenntartó megjelenése e forrás egy
részét elvonná, vagy hogy a tekintélyesebb lakosok magántanulóvá válása
rombadöntené a költségvetést. Az iskolafenntartással szemben nem volt
ellenérdekelt, ugyanakkor azonban az iskolafenntartás pluralizmusának
korlátozásában sem volt érdekelt.
Az iskolafenntartás továbbra is a felekezetek alanyi jogát képezte, de
ekkortól a magánosokét is, megkülönböztetés nélkül. Az állam azonban már nem
telepített felekezethez kötelezettséget: szakított nemcsak az elmúlt évtizedek
katolikus gyökerű magyarországi, de Poroszország, és Észak-Európa protestáns
hagyományaival is.
Az iskolairányítást nem tette a megyék jogává, de a megyei tisztviselők
kéretlen kötelességévé sem, hanem hat tankerület szervezését vázolta fel.
Nemcsak a liberális centralizmus iskolaállítási-kötelezettség koncepciója
tér el radikálisan – a látszólagos folytonosság ellenére – a
jozefiánus-bürokratikus centralizmus iskolaszervezés felfogásától, hanem a
liberális tankötelezettség-felfogás
is lényegileg elüt a korábbitól.
E tankötelezettség-felfogás a társadalomban meglévő tényleges elvárások
különbözőségéhez annyiban igazodott, hogy azt nemek szerint kettébontotta: a
fiúknak 6–12, a lányoknak 6–10 éves korban állapította meg a
tankötelezettséget.
A tankötelezettség ellen vétőket pénzbüntetéssel és a „szükséghez képest
fogházi büntetéssel is” sújtja.
A tankötelezettség erősítése Eötvösnél a lelkiismereti és vallásszabadság
garantálásával – ilyen értelemben tehát a
lelkiismereti kényszer minimalizálásával jár együtt. A javaslat ugyanis a hittant
radikálisan elválasztotta az iskolától, kimondván, hogy az nem tantárgya az
iskolának, s hogy hitoktatásban a diákok maguktól a lelkészektől részesülnek
majd. A javaslat annyiban túl is megy az ugyanerre irányuló jozefinista
hagyományon, hogy nemcsak azt mondja ki, hogy a diákokat felekezetenként külön
kell oktatni, hanem azt is, hogy az
oktatást az iskola tanítója nem
végezheti.
Eötvös liberalizmusa abban is megnyilvánul, hogy – a jozefinista
elképzelésekkel szemben – nem a közös iskola aufklerista-szekuláris
kikényszerítésére törekszik, ugyanakkor nem is a felekezeti iskolázás
fenntartására, hanem felekezetileg tagolt, bárki által látogatható községi
iskolák kialakítására. A Bezerédj-Eötvös modell a tankötelezettség
szempontjából a helyi társadalommal
szemben meghozott legkisebb világnézeti erőszak és az állam és egyház
elválasztásának egyidejű teljesítését jelenti: azt, hogy a meghatározott
felekezetekhez tartozó polgárok szabadon elkülönülhessenek, ha akarnak, s ezen
elkülönülési vágy kiteljesítése érdekében ne kelljen alávetniük magukat a
történetileg kialakult felekezetek hatalmának. (Amennyiben rendelkeznek ötven
tankötelessel, minden felekezet számára külön-külön kell szervezni a
népiskolát, ugyanakkor bármely iskolába járhat bármely felekezetű tanuló.
Eötvös több ízben is leszögezi, hogy elvileg a közös iskolázás híve lenne,
mindazonáltal épp azért, mert úgy érzékeli, hogy e kérdésben nagy lenne a
feszültség, s a szülőkkel szemben gyakorolt kényszer, kitart az előbbiekben
vázolt elképzelés mellett. Aki viszont kifejezetten felekezeti iskolába akar
járni, az megteheti ezt – de ezzel nem vonhatja ki magát a hit- és
polgártársait arányosan terhelő iskolafinanszírozás alól.)
Mindez az egyházak belső liberalizálásában érdekelt politikus számára is hasznot
hajtott, hiszen azt jelentette, hogy közpénz támogathatja ugyan az egyes
felekezetekhez tartozó polgárok iskoláztatását közös és szeparált módon is, de
nem támogathatja a községtől szervezetileg elkülönülő felekezet
iskolafenntartását.
Eötvös liberalizmusa megnyilvánul abban is, hogy a tankötelezettséget nem
keveri össze az iskolakötelezettséggel, de az iskolakötelezettség nem
teljesítésének (a magántanulói státusnak) jogilag lehetséges, társadalmilag
azonban nem kívánatos magatartását – a jogi egyenlőség fenntartása mellett –
anyagi szankcióval sújtja, amennyiben elutasítja azt a javaslatot, hogy a
magántanulók közintézményben leteendő év végi vizsgái ingyenesek legyenek.
A kényszer elemét Eötvös a nyelv kérdésében radikálisan csökkenteni
kívánta: a tanítás nyelvéül a többség anyanyelvét határozta meg. A parlament
ezt úgy kívánta módosítani, hogy csak ahol a tanulók a magyar nyelvet nem
értik, ott kelljen az elemi oktatást saját anyanyelvükön nyerniök.
A tankötelezettségből, a korábbiakkal szemben, Eötvös szerint az elemi
iskola ingyenessége következik. Ha ugyanis – ahogy Németországban – az
iskoláztatást tandíjjal fedeznék, akkor a szegényeknek tandíjmentességet
kellene adni: ez pedig – érvel a miniszter – azt jelenti, hogy „különbség
hozatik be a vagyonos és a szegény gyermekek között” (Eötvös 303).
A tankötelezettség ügye a liberális koncepcióban nem szolgálhat ürügyül az
oktatás szerkezetével kapcsolatos döntések keresztülvitelére. A
tankötelezettség teljesítésének helye nincsen meghatározva. Nemcsak abban az
értelemben, hogy mind magántanulóként, mind az iskolában egyaránt teljesíthető,
nemcsak abban az értelemben, hogy községi vagy magániskolában is teljesíthető,
hanem az iskolatípus értelmében sem: a tankötelezettség a harmadik év után már
reáliskolában is teljesíthető.
A törvény – ellentétben a tradícióval, de a jozefinista típusú
egységesítéssel vagy a gyermekmunkát tiltó, utópista népboldogítással is – nem
határozta meg a tanév rendjét, „mert vidékek szerint különbözők az idők,
melyekben a szülők gyerekeiket használhatják”. „Szükséges, hogy több hónapi
szünidőt adjunk, hogy a szülők gyermekeiket használhassák.” Az iskoláztatási
kötelezettséget nemcsak a szülőkkel és gyámokkal szemben, hanem azokkal szemben
is megfogalmazta, akik a gyerekeket cselédként vagy tanoncként tartották
háztartásukban. A tankötelezettség és a kényszerelemek radikális megváltozása
mögött egy, az aufklerizmustól teljesen eltérő filozófia lelhető föl. Az
aufklerizmus azért vindikálja magának a tankötelezettség bevezetésének jogát,
mert ez az állam érdeke.
Mi az alapja viszont a liberális gondolkodásban annak, hogy az állam a
szülő kifejezett akarata ellenére is jogosult a gyerekek nevelését és
iskolázását kikényszeríteni? Eötvös válasza erre a következő: „bizonyos körben
a szülőknek általános szabadságot engedni nem más, mint a gyermekeket korlátlan
zsarnokság alá vetni”. Azaz, másképpen fogalmazva: a liberalizmus szerint
mindenki szabadságjoga addig terjed, míg a másik ember szabadságjogát nem sérti
– ugyanez a helyzet a szülők szabadságával, a gyermek szabadságával szemben.
Az ötödik szakasz: a liberális iskolaszervezési kötelezettség történelmi
kompromisszuma
Közismert, hogy az 1848-as elképzelésből – mely az alsóházban többséget
kapott – nem lett törvény, s hogy az ötvenes évek – legalábbis
tankötelezettségi-, iskolaszervezési-kötelezettségi szempontból – az 1848
előtti gyakorlatot folytatta.
Az 1868-as nagy történelmi kompromisszumokkal megszületett eötvösi törvény
viszont véglegesen kialakította a magyar polgári iskolaügy iskolaállításra
kötelezési, illetve tankötelezési rendjét.
Az iskolaállításnak az 1868-as szabályozás értelmében tulajdonképpen nincs
kötelezettje. Az új elképzelés szerint a község pótlólagosan lép be – azaz, ha
nincs a településen felekezeti iskola. Az iskolaállításnak ezen
pótlólagos jellege a polgári korban végig megmarad – majd a húszas években a
nagyobb birtokokon lépteti be Klebelsberg a kötelezett fenntartók sorába a
nagybirtokosokat.
Az iskolaállítás finanszírozására szóló kötelezettség is ennek szellemében
változik meg – az 5 %-os községi pótadót csak azoktól, s csak olyan arányban
kellett beszedni, akik a felekezeti iskolát hasonló módon nem finanszírozzák.
Az iskolafelügyelet kötelezettsége immár nem hat tankerületre hárult, hanem
annyi tankerület keletkezett, ahány megye van. Már Eötvös panaszolja
jelentésében, hogy a megyei és helyi hivatalok a tankötelezettség betartatását
nem tekintik kötelezettségüknek. Amikor az 1876-os szabályozás tovább hátrál,
ténylegesen is megyei keretek közé integrálja a tanfelügyeletet.
A tankötelezettség időtartama látszólag hosszabb lett, valójában
„elméletibb”. Azáltal, hogy a fiúk és lányok tankötelezettségi kora közötti
különbség megszűnt, s azáltal, hogy a „15. életév” fogalma bekerült a törvénybe,
a társadalmilag elvárt vagy elfogadott mértéktől meglehetősen távol került. (A
tankötelezettség továbbra is csak 12 éves korig mindennapi jellegű.)
Érdekes, hogy a középrétegekbe tartozó diákok 14 éves korukban már a
második osztóponton is túljutottak. Azaz elképzelhető, hogy valaki négy
középiskolai osztályt elvégzett, tehát messze túlteljesítette a tárgyilag
elvárt iskolázást, de életkori okokból elvileg még mindig iskolába kellene
járnia. Gyakorlati következményeiben a 15 éves korig definiált tankötelezettség
értelme az volt, hogy a későbbi kormányzatok számára jelentős mozgásteret adott
a rendes tankötelezettségen túl lévő gyerekekkel kapcsolatos intézkedésekre. A
mindenkori oktatásügyi kormányzatok időről időre a tankötelezettség meghosszabbítását
határozták el, ez a nyolcosztályos népiskola célkitűzését is jelentette. A
13–14 évesek számára szervezendő népiskolai oktatás csak az 1940-es évekre lett
realitás, amelyet a négy plusz négyes iskolaszerkezet megfelelően kiszolgált.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az oktatási kormányzatok ilyen irányú ambíciója
állandó: mindig a tankötelezettség teljes körű megvalósítását megelőzően kell
felemelni a tankötelezettségi időt, mellyel a tárcák és ágazatok versenyében
megfelelő húzóerőt, illetve érvkészletet lehet biztosítani.
Az 1868-as törvény az iskolaszék és a tisztiorvos egyetértése esetén
lehetőséget nyitott arra, hogy a testi, szellemi bajban szenvedőket
rövidebb-hosszabb időre felmenthessék a tankötelezettség alól. Ez az intézkedés
később széles mozgásteret nyitott az iskolaszékek számára, éppen a legalsóbb
társadalmi csoportokkal kapcsolatban.
A tankötelezettség ellen vétőket szóbeli figyelmeztetésben, majd négy ízben
progresszíve növekvő pénzbüntetésben részesítették, s ha ez nem vezetett
eredményre, az iskolaszék a felsőbb iskolai hatóságnál bejelentést tehetett,
amely mérlegelési jogkörben kezdeményezhette a községi gyámhatóságnál gyám
kijelölését.
Az 1868-as szabályozás – 1848-as párjával ellentétben – már a világnézeti
garanciákra is kevésbé ügyelt: a hit- és erkölcstan rendes iskolai tantárgyként
került be a törvénybe. (Később a tankötelezettség e tekintetben kiszélesedett:
a húszas években a heti istentiszteletjárási kötelezettség is a
tankötelezettség részévé vált.)
A vallásszabadság garanciájának korlátait jelezte az is, hogy a községi
iskola létesítéséhez a törvény harminc olyan másvallású gyermek meglétét írta
elő, akiknek szülei a fennálló felekezeti iskolát használni nem akarták. Azaz:
– 1848-cal szöges ellentétben – a többségi vallásokhoz tartozó (felekezeti
iskolával tehát rendelkező) szülőktől megvonta azt a jogot, hogy gyerekeik
taníttatására iskolát szerveztessenek községükkel. Ezzel a katolikus egyháztól
függetlenül megszerveződő katolikus autonómia egyik fontos funkcióját csonkította
meg.
A kötelezően igénybeveendő közszolgáltatások ingyenességének elvét Eötvös
1868-ban is érvényesíteni akarta – erre azonban az ingyenes községi iskola
konkurenciájától tartó egyházak ellenállása miatt nem került sor. Az
ingyenességet – egészen más politikai helyzetben – negyven év múlva mondotta ki
a törvény.
Eötvös hasonlóképpen érvényesíteni akarta a nemzetiségiek nyelvhasználati
jogait, de ehhez végül nem kapott elégséges támogatást.
A tankötelezettség megvalósulása
A tankötelezettség megvalósulását több elvi és gyakorlati körülmény is
akadályozta. Először is noha a reformországgyűlések –
városi iskolákkal kapcsolatban – hoztak rendelkezéseket, de olyan legitim
jogszabály nem született, amelynek alapján a magyar hatóságok (a megyei járási
tisztviselői kar) valóban indokoltnak érezték volna a tankötelezettség
betartatását. Azaz a polgári kötelezettségek sorában 1868 után sok tekintetben
újnak számított a tankötelezettség, s a helyi társadalommal együtt élő – a
helyi konfliktusoknak csak egy meghatározott mértékében érdekelt – tisztviselő
számára az adófizetési kötelezettségek behajtása nyilvánvalóan fontosabb volt,
mint a tankötelezettség betartatása.
A diákoknak a tankötelezettségre való totális rászorítása a tanítónak sem
volt érdeke. A tanítói állások számát a törvény a tankötelezettek (a virtuális
tanítványok) és nem a ténylegesen
iskolába járók alapján állapította meg – ez azt jelenti, hogy a tanítónak nem
érdeke, hogy az iskolalátogatástól vonakodó szülőkkel szembeni fellépésre
buzdítsa a hatóságokat. Mi több, ellenérdekeltsége van, hiszen a
tankötelezettséget hanyagolók a korabeli falvak népességének alsó csoportjához
tartoztak, s e rendkívül szegény gyerekek megjelenése az iskolában rontotta a –
több évfolyam együtt-tanítása miatt egyébként is folytonosan bírált –
színvonalat. A tankötelezettség végrehajtásának kiteljesedésével jelent meg
ugyanakkor az a tanítói törekvés – persze főleg a városokban –, mely a gyengébb
képességű tanulókat szegregált iskolákba kívánta koncentrálni. (Ilyen értelemben
vett „gyógypedagógia” vagy „kisegítő iskola” az általános tankötelezettség
előtt egyszerűen értelmetlen, hiszen a társadalmi, pszichológiai vagy biológiai
okoknál fogva problematikus gyerekeket nem iskoláztatják.)
A tankötelezettség – nem a mindennapi, hanem az azt követő – a tanító
számára alkupozíciót is biztosított. A 12. életévet betöltött gyerekek ugyanis
már nemcsak a családi gazdaságban tevékenykedtek, hanem bérmunkát is végeztek.
E bérmunka a városokban tanoncszerződés formáját öltötte, mely mindig csak a
mindennapi tanköteles koron túl lévő tanulókkal köttethetett meg. Az ilyen
tanulók további – tehát nem mindennapi – iskoláztatásáért a tanonctartó mester éppoly felelős volt, mint a családban élő gyerek esetében a
szülő. A tanítók a helyi iparosokkal szembeni érdekérvényesítés területének
tekintették, hogy az iparostanoncok tankötelezettség-teljesítéséről, illetve
nem teljesítéséről végül is ők készíthettek beszámolót a hatóságoknak, mely az
iparosokat pénzbüntetéssel fenyíthette meg, illetve szintén ők teremthettek
olyan helyzetet, mely lehetetlenné tette, hogy a tankötelezettség-teljesítéssel
tartósan szembeszálló tanonctartók közszállítási megrendeléseket kapjanak.
A tankötelezettség nem teljesítése, a tankötelezettségre irányuló állami
erőszakkal való szembenállás, a különböző időszakokban bizonyos legitimitást is
kapott. A felekezet-szórványok számára – minthogy az esetek jelentős részében
csak más felekezet iskolájába járhattak volna – az iskolába nem járás a
felekezeti identitás őrzésének eszköze is volt. A szórványokat pasztoráló
lelkészek pedig nem támogathatták egyszerre,
hogy híveik mindenképpen járjanak iskolába, s hogy minél intaktabban őrizzék
különállásukat.
A többség iskolájába járni a beolvadás, az áttérés, a felekezeti
közömbösödés veszélyét jelenti az egyházi elitek számára. A református
lelkészek éppúgy óvják ettől katolikus közegben élő paraszt híveiket, mint
ahogy az ortodox zsidó rabbikat aggasztja a keresztény iskola látogatása.
Az iskolalátogatással szembeni ellenérdekeltség és ellenállás még növekszik
is, ha a tradicionális felekezetiség és a
modern nacionalizmus egyirányba hat, mint a szerb és a román görögkeleti
egyház és az 1867–1918 közötti állami iskolaszervezés konfliktusa esetében,
vagy éppen akkor, amikor Budapestről liberális „antiklerikális” szelek fújnak,
mint az 1868–1974 közötti, vagy az 1894 körüli időszakban.
A nem teljesítésnek súlyos anyagi motivációi is voltak, nevezetesen a
költségek. Az 5 %-os pótadó az esetek nagy részében nem volt elegendő az iskola
megszervezésére, az iskoláztatási kötelezettség tehát nagy terhet rótt a helyi
polgárokra. Minél kisebb és minél több felekezetű egy település, annál inkább.
1881-ben összesen az állami egyenes adó 13,6 %-át fordították
népiskolafenntartásra (Verédy 1886).
A szülők szintjén ellenerőként jelentkeznek az iskoláztatás dologi
költségei – a tankönyvek beszerzésén kívül az alsóbb társadalmi csoportok
körében egyáltalán nem elhanyagolható ruha- és cipő-költségek.
Ellenmotívum még a tandíjfizetési kötelezettség. A tandíjakat az
iskolaszékek állapították meg. 1883-ban az országban
1,6 millió forintnyi tandíj folyt be – ez alig több, mint a 10 milliós
népoktatási költségek egyhetedét jelentette.
A másik materiális ok az „elmaradt haszon”. A gyerekek intenzív
foglalkoztatása a magyar gazdaságnak is alapvető sajátossága. Hiába rendel a
törvény nagy szünidőt, hiába teszi lehetővé, hogy az iskolaszék két hónapra
csak a vasárnapi iskolát írja elő, a tényleges munkaerőpiac lehetőségei még
nagyobb szünetet követelnének meg. Gyakorlatilag áprilistól októberig a család
érdemben leköti a gyerekek munkaerejét. A gyerekeket már 6–8 éves kortól
foglalkoztatták libapásztorként, 11–14 éves fiúkat marhák és lovak őrzésére, a
12 éves fiúk pedig már más megyébe, más országrészekbe is jártak munkát
vállalni. Egyéb foglalkoztatási módok az ebédhordás (amikor az apa a földeken
dolgozik), és a kisgyermekőrzés (Eötvös
1976).
A miniszteri jelentés – s a tanmulasztással kapcsolatos későbbi vélemények
– szerint azonban nem a szegénység a fő ok, hanem az iskoláztatással szembeni
ellenállás. S nemcsak a szülők állnak ellen, de a községek jelentős része is:
az iskolai pótadót sem szedték be, mások pedig még anyagi áldozatra is készek
csakhogy iskolai feladataikat teljesíteni ne kelljen.
Jog- és
politikatörténeti értelemben az iskolafenntartási és iskoláztatási
kötelezettség a hatvanas–hetvenes évektől nyerte el lényegileg végső formáját.
A vizsgálódás e ponttól három irányban haladhat tovább. Megvizsgálható lenne,
hogy az egyes megyékben, az egyes településtípusokon, az egyes felekezetek és
nemzetiségek körében milyen eltérő mértékben valósult meg a tankötelezettség.
Az eredmények szélsőségesek lehetnek, hogy csak néhány példát hozzunk: 1881-ben
Aradon 72,1, Árvában 86,5, Bács-Bodrogban 81,7 %
teljesíti a mindennapi tankötelezettséget, Budapesten viszont csak – külön
tanulmányban értelmezendő okból – 74,7 %. 1903-ban az evangélikus
tanköteleseknek
Helytörténeti vizsgálódásokkal kiderülne, hogy e megvalósulás milyen
mértékben tudható be a helyenként és időszakonként intenzívebb, máshol és
máskor gyengébb kényszerintézkedéseknek, s milyen mértékben a „fejlődésnek”, a
munkaerőpiac iskolázottságot visszajelző – vagy vissza nem jelző – hatásának.
A harmadik vizsgálat tárgya az lehetne, hogy: „mennyire kényszer a
kényszer”. Vizsgálható lenne, hogy az egyes időszakokban és térségekben az
iskolába nem járás mint kényszermentes, s a családi
gazdaság érdekeinek pillanatnyilag jobban megfelelő állapot, mennyiben okoz
tényleges társadalmi hátrányokat az egyén életében. Avagy fordítva: mennyit
javít a tankötelezettség teljesítése a munkaerőpiaci és társadalmi helyzeten?
(Tudjuk pl., hogy 1930 körül bizony egyáltalán nem javított. Számításaink
szerint a tankötelezettségnek eleget tett ipar-forgalmi népesség 11 %-a, a
csupán négy elemit végzetteknek 6 %-a, a csak írni
olvasni tudók 4 %-a volt munkanélküli. Ez persze összefügghet azzal, hogy a
tanultabb munkások inkább regisztráltatták magukat. Az azonban mindenképpen
tény, hogy a regisztráltak közül a harmincas éveikben járók között majd kétszer
annyi a munkanélküli, mint a negyvenesek között, pedig az
bizonyos, hogy a fiatalabbak nagyobb arányban teljesítették a
tankötelezettséget.)
Az oktatás anyaga mint kényszer
Az iskolai oktatás anyagának meghatározása is állami kényszerintézkedés. Jelen
keretek között csak utalunk rá, hogy az egyes időszakokban az iskola milyen
értékeket közvetített, többé-kevésbé szemben állva a szülői ház értékvilágával.
Biztosak lehetünk benne, hogy az 1850-es évek iskolája
állampolgári ismeretekről szóló hivatalos tananyaga a többség értékeivel
szembenállt, mint ahogy abban is, hogy az 1867 utáni államilag engedélyezett
(többek között Ferenc Józsefről, s az ország új alkotmányos rendjéről szóló)
tankönyvek a ’48-as (s főleg ’49-es) értékvilágú szülők számára sérelmesek
voltak. Minthogy ez nem egyszerű pártpolitikai ellentét, amelyben a tankönyvek
„semlegesek” lehetnek, hanem az ország alkotmányos berendezkedésének kérdése,
nyugodtan tekinthetjük úgy, hogy az iskola értékvilága az ún. nemzeti ellenzékkel szemben erőszakot gyakorol.
A román, szlovák, szerb identitásúak egy része számára ugyanilyen kényszert
jelentett, hogy meghatározott mondatokat kellett visszamondani a magyar
nemzetállamról. (Nincs ugyanakkor elfogadható eszközünk arra, hogy
megbecsüljük, hogy ezek az iskola által képviselt „nemzeti” értékek milyen
mértékig hatottak a fiatalokra.)
Tudomásunk szerint arról sem készült érdemi történetszociológiai vizsgálat,
hogy az egyes választókörzetekben a műveltségi cenzus határát átlépő fiatal
csoportok inkább a ’67-es vagy a ’48-as oldalt erősítették-e meg. Tudjuk ugyan
a korabeli statisztikai évkönyvekből, hogy 1896-ban és 1901-ben a választók
közel 40, 1905-ben több, mint 60 %-a ellenzéki
szavazatot adott le, de a választójog túl szűk ahhoz, hogy az elemi iskolázottak
növekedésének választási matematikai hatását felvázoljuk, másrészt nincs olyan
adatforrásunk, mely életkori bontásban tartalmazna szavazási adatokat, vagy
pártszimpátiákat. A választási arányokból nem tudunk következtetni a „szülők”
iskolai sérelmeire sem.
Az 1910-es évek és 1945 között évtizedről évtizedre kimutathatóan növekszik
a szekularizált szülők aránya. (Ehhez az adatokat a TÁRKI 3000-es mintán
folytatott 1992-es mobilitás-vizsgálatából számoltuk ki.) Ezzel szemben nemcsak
a kötelező hittan, de a többi tárgyak célkitűzése, és az iskola egész tanórákon
kívüli nevelő hatása a vallásos nevelést szolgálta. (Mi több: az iskoláztatási
kötelezettségről szóló 1920-as törvény a heti istentisztelet-, miselátogatást
államigazgatásilag ellenőrzendővé tette.) Ha úgy tekintjük, hogy azok, akik
sosem jártak istentiszteletre, világnézeti meggyőződésükkel ellentétesnek
ítélhették az iskola valláserkölcsi célkitűzéseit, akkor a két világháború
között a városi apák negyede, a falusiak hetede érezhette sértve magát. Ha –
fordítva – úgy tekintjük, hogy a hetente vagy gyakrabban istentiszteletjáróknak
„felel meg” a kötelező iskolai valláserkölcsi nevelés, akkor a falvak
családfőinek közel fele, a városok családfőinek kevesebb, mint egyharmada
lehetett elégedett.
Az ország alkotmányos rendjéről – s a kormányzóról – nyilván mást
taníttattak volna gyermekeiknek a legitimista érzelmű szülők – hogy hányan
voltak erről tulajdonképpen még becslésünk sincsen –, mint a korabeli
állampolgári ismeretek tankönyvek. Az ország társadalmi rendjéről, s a
közelmúlt értékeléséről a szocialista és liberális meggyőződésű szülők
véleménye nyilvánvalóan eltért az iskoláétól. A sérelem az utóbbi esetben az
egész országra nehezen számszerűsíthető. A nyolc nagyvárosra és Pest környékre
(e helyeken volt 1931-ben titkos szavazás) lényegesen jobban becsülhetünk: a
választók több mint 30 %-a a szociáldemokrata párttal,
és közel 20 %-a a liberálisokkal rokonszenvezett (Parlamenti... 1994). A harmincas évek „tankönyvszagú világa” egy
konszolidált, viszonyait többé-kevésbé elfogadó társadalmat mutat –, s az
iskola ennek elfogadására nevel – a rendszer egészével szembeni alapvető
elégedetlenséget azonban az első általános titkos választáson (az 1939-esen)
leadott milliónyi szélsőjobboldali ellenzéki szavazat jelzi. (Az erről készült
Ránki György féle vizsgálat alapján sem tudjuk a „szülők” korcsoportjának
politikai attitűdjét felmérni.) (A Horthy korszakbeli oktatás értékvilágának és
a szülők feltételezhető értékvilágának eltéréséről más szempontból a kötet egy
másik fejezete szól.)
Az 1949 utáni évtizedekben az iskolai nevelés ellentétes világnézeti
célokat kapott. Ha úgy tekintjük, hogy az iskolai nevelés preferált
materialista világnézete mindazokat sértette, akik évente legalább egyszer
templomba mentek, akkor a hatvanas-hetvenes években a városi apák kétötöde, a
falusi apák háromötöde érezhette sérelmesnek azt. (Ha csak az ünnepeken vagy a
minél gyakrabban járókat tekintjük sértettnek, akkor e csoport a városi
családfők harmadára, a vidékiek felére csökken. Másfelől, ha úgy tekintjük,
hogy bármelyik szülő istentiszteletjárása dokumentálja a sérelmet, akkor a
városi népesség kétharmadát, a falusi népesség háromnegyedét is sértettnek
tekinthetjük.)
Minthogy a világnézeti nevelésen túl az iskola konkrét társadalmi-politikai
rend elfogadására nevelt, a politikai értelemben nem szocialista szülők
sérelmezhették az iskolai nevelés erősen indoktrinált jellegét. Hogy pontosan
hányan érezhettek így, megint csak nem tudhatjuk. Ha az ötvenes évek
szülőtársadalmából mindazokat sértettnek tekintjük, akik 1947-ben nem a
kommunista pártra szavaztak, akkor országosan a szülők 77 %-a sértettnek
tekinthető, Somogyban, Zalában, Vasban pedig több, mint
86 %-a. Még ha feltételezzük is, hogy az egykori szociáldemokrata szavazók fele
a rendszer támogatója volt, a sértettek aránya akkor is eléri országosan a
hetven százalékot, a jelzett megyékben a nyolcvanat is. A kádári konszolidáció
időszakában depolitizálódott szülői társadalom és a csökkenő mértékben
politizáló iskola konfliktusáról csak kevesen tudunk. A nyolcvanas években a
rendszerváltás, a politikai pluralizmus nyilvánvalóan előbb lett elfogadott a
„szülők”, mint az iskola világában. (A nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek
eleji pártpolitikai és értékszociológiai értelemben vett baloldaliságuk,
illetve konzervativizmusuk alapján az iskola értékvilágát nyilvánvalóan
domináló pedagógusok jelentősen különböznek a szülőtársadalomtól.)
A kimondott világnézeti és politikai értékeken túl az iskola számos olyan
magatartásmintát közvetített, mely a szülői értékrenddel nem – vagy nem
egyértelműen, s semmiképpen nem a szülők teljes körénél – esett egybe. Az iskola – nemcsak a Horthy korszakban, de a szocialista
korszakban is – a szexuális viselkedés terén egyértelműen a konzervatív mintát
sugallta s kényszeríttette a diákokra, miközben a társadalom különböző
csoportjaiban a szexuális viselkedési normák egyértelműen megváltoztak,
sokszorosára nőtt a házasságon kívüli nemi kapcsolatok, a „nem szentesített”
együttélések, a válások száma stb. Az iskola a munkahelyi feljebbvalóit
tisztelő, a munkát – annak megfizetettségétől függetlenül, erkölcsi
megfontolásokból – legjobb képességei szerint elvégző embertípus mintáját
vetítette a diákok elé, miközben a társadalom életében a sztrájkok, munkahelyi
feszültségek természetesek voltak. Az iskola a tulajdon és emberélet szentségét
közvetítette. Ha egzakt kutatások nem is, de mindennapi tapasztalatok bőségesen
állnak rendelkezésre arról, hogy a „szülők” világában mennyit ért a tulajdon,
majd egyes korszakokban az emberélet szentsége...
Külön témát képez, hogy miközben a tankötelezettség az életkorban felfelé
terjeszkedett, aközben az önálló, szülőktől függetlenül megfogalmazott ifjúsági
értékrend lefelé. A 19. században még csak az egyetemi hallgatók világának
sajátos szubkultúráját tudjuk jól meghatározni; a két világháború között a
10–18 éveseket tanító középiskolai, sőt, polgári iskolai tanárok panaszkodnak
az iskola fegyelmével és értékvilágával ellentétes ifjúsági szubkultúráról,
mely a sport, a tánc, a jazz és a technika iránti intenzív érdeklődésben
nyilvánult meg. Mint közismert, az ifjúsági szubkultúrák és az iskola világának
ütközése – akárcsak egész Európában – Magyarországon is folyamatosan gondokat
okozott és okoz.
Mindezen – s számos más – vizsgálódás nyomán egyszer talán pontos képünk
lesz arról, hogy az iskolafenntartás és az iskolalátogatás mikor és mennyiben
volt igény és mennyiben kényszer a magyarországi társadalom egyes szervezetei s
a szülők egyes csoportjai számára.
E tanulmány a 20871 és 22144-es OTKA kutatások keretében, valamint a Soros
Alapítvány támogatásával készült