Nagy Péter Tibor:
A numerus clausus
Az érzületi antiszemitizmustól a
törvényi korlátozás elfogadásáig
Az antiszemitizmus irodalma szinte
parttalan: jelen tanulmány semmiképpen nem kíván egy új
antiszemitizmus-elméletet felvázolni, legfeljebb felidézi azokat a
hívószavakat, melyek alapján az olvasó beazonosíthatja a szerző álláspontját.
Az antiszemitizmus
minden más kisebbségellenes mozgalomtól eltér abban, hogy egyes történeti
korokban különböző funkciókat betöltve, különféle okoknál fogva, különféle
intenzitással, de igen tartósan létezik, szemben a speciális történeti
időszakhoz köthető antiliberalizmussal, antiszocializmussal stb.
Ugyanakkor azokkal a
történeti interpretációkkal nem érthetünk egyet, amelyek valamifajta
folytonosságot – szinte történeten kívüli állandóságot – tulajdonítanak
Tiszaeszlárnak és a numerus claususnak, valamint a holokausztnak.
Ezt a folytonossági
látszatot az kelti, hogy Magyarországon – talán még inkább, mint Ausztriában és
Németországban – összetorlódnak az egyes társadalmi rendszerek, s így
egymásra épül az egyes társadalmi rendszerekre jellemző, eltérő okú
antiszemitizmus is. A középkor tipikusan felekezeti antiszemitizmusa még ott
kísért a tiszaeszlári vádban, sőt a katolikus egyház 20századi
állásfoglalásaiban is. (S hogy Püski sikerrel adhatta ki Bary József ügyész
vérvádból kiinduló emlékiratait, azt bizonyítja: még az 1940-es évek
antiszemita piaca is vevő volt a felekezeti-középkori típusú
antiszemitizmusra.) (Kubinszky, 1976)
A tőkeellenes
antiszemitizmus, a kora újkor ellentmondásos viszonya a pénzhez és a
kereskedelemhez tovább kísért a hatékony gazdálkodásra életmódja és attitűdjei
miatt képtelen, eladósodott magyar nemességben s a romantikus paraszti
antikapitalizmusban egyaránt.
Ez a tradicionális
antiszemitizmus magát a funkciót gyűlöli, s olyan társadalmat szeretne,
ahol ez a – pénzzel és modernizációval kapcsolatos, "közvetítő" –
funkció hiányzik.
A 20. századi
zsidóellenesség fő motívuma – és ebben a liberalizmusellenes és szocializmusellenes
antiszemitizmus megegyezik – azonban a funkciót valójában nem gyűlöli, hanem
“irigyli": a funkció/pozíció megszerzésének ideológiája az
antiszemitizmus, eszköze a zsidók kiszorítása az egyetemekről, egyes
foglalkozási ágakból. (Szabó, 1970, 1981)
Az álláshelyek
előzetes elosztásának módszere a dualizmus korában még működik – közszolgálatok
a keresztény középosztálynak, magánszféra a zsidó középosztálynak –, de az
álláshelyek már a tízes évekre telítődnek, Trianon pedig világossá teszi, sokkal
kevesebb a státus, mint a jelentkező. (Szabolcs, 1965; Hajdú, 1980)
Ráadásul ezek a
hagyományosan nagy részben zsidó középosztály által betöltött álláshelyek
nemcsak státust, hanem hatalmat is jelentenek: hatalmat a társadalom
ideológiai-politikai befolyásolásában, kulturális ízlésének befolyásolásában, s
ez a zsidó sajtóval, művészettel, irodalommal szembeni fellépés gyökere.
Másfelől hatalmat jelent a polgárosodó társadalomban mind fontosabb harmadik
szféra – a kereskedelem, szolgáltatások, szállítás stb. felett. Harmadrészt: a
hagyományos vitadöntési mód, a keresztény középosztálybeli bírák hatalmát
garantáló perek helyett a modern polgári társadalomban megnövekszik a
magán-megállapodások, a peren kívüli ügydöntések aránya, és ezért megnő az
ügyvédek társadalmi befolyása. Negyedrészt: a társadalombiztosítás kiterjedése
– hivatalnokai és alkalmazott orvosai – a nemzeti jövedelem növekvő aránya
fölött rendelkeznek. (Lackó, 1981, 184.)
S ahogy a
munkásmozgalom kicsiny és üldözött szektából érdemi politikai erővé válik: a
századfordulón már felbukkannak azok, akik nacionalista, antiszemita ideológiát
használva akarják a munkásmozgalmon belüli vezető pozíciókat megszerezni
a képzettebb, jobban fizetett szakmunkásokkal, értelmiségiekkel szemben.
Jellemző módon nemcsak az ellenzéki munkásmozgalomban, hanem még
1919-ben a Tanácsok Országos Gyűlésén is megjelenik antiszemita érvelés. (TOGY,
1919)
A
tradicionális és modern antiszemitizmus torlódása következtében nem létezett
olyan “zsidó stratégia" (cionizmus, asszimiláció a rendszer uralkodó
köreihez, igazodás a radikális, ill. szocialista ellenzékhez, ortodox vallásosság stb.), amely megszüntette volna az
antiszemiták fejében az antiszemitizmust.
A magángazdasági és
közalkalmazotti állásokért Trianon következtében megnőtt versenyhelyzet, és a
hagyományosan “zsidó" szférák ettől független jelentőségnövekedése
gyakorlatilag az antiszemitizmus –hecckampányokon túlnövő – politikai
megjelenését is elkerülhetetlenné tette. Mindez elég volt ahhoz, hogy a
politikai életet hagyományosan domináló rétegek ne szálljanak szembe a
“jobboldali kilengésekkel", s elég volt ahhoz is, hogy nyílt antiszemita programokat fogalmazó politikusokat támogassanak a
végrehajtó hatalom bársonyszékeiben. Nem lett volna elég ahhoz azonban, hogy a Corpus
Iuris Európába tagolódottságát büszkén hangoztató magyar középosztály a
zsidóság erőszakos visszaszorításának eszközévé tegye a magyar törvényhozást.
A magyar jogállamiság
nagy hagyományának kisebbségbe szorulásához az volt szükséges, hogy a gettóból
kilépett zsidóság különböző képviselőinek elhelyezkedését a politikai,
társadalmi erőtérben (azaz a polgári radikalizmus, a liberalizmus, a
szociáldemokrácia és a kommunizmus támogatását) össze lehessen kapcsolni a
középrétegek tudatában az ország széthullásával. A “nemzet" immár legitim
módon kerülhetett szembe a “haladással", a nemzeti középosztály úrrá lett
a belénevelt állampolgári egyenlőségeszmén: hallgatott érdekeire és – korábban
szégyellt vagy visszafojtott – érzéseire, s zöld utat adott a zsidóság
visszaszorításához. S míg a konkrét
kezdeményezést a numerus clausus létrehozására nem a kormány tette,
hanem a jobboldali diákmozgalmak (Ladányi, 1981), ill. az egyetemi
orvoskar (Heksch, 1952), e kezdeményezés “csendes tolerálása" a
fentiekkel függ össze, és nem pusztán a jobboldal elől történő
visszavonulással.
Miért éppen “egyetemi” numerus
clausus?
Két kérdés várt megválaszolásra,
miután elfogadhatóvá vált a magyar középosztály számára, hogy törvénnyel
korlátozzák a “zsidóság térhódítását."
Az első: melyik szféra
“vezényelheti le" a zsidóság háttérbe szorítását? A kommunizmus után
vállalhatatlan volt a tulajdon korlátozása – így a zsidók tulajdonát még
akkor sem lehetett volna elvitatni, ha a nagytőke nem játszott volna jelentős
szerepet az Anti-Bolsevista Comitte támogatásában, s nem lett volna
része az ország uralkodó elitjének. Szintén rendkívül súlyos feszültségeket
keltő megoldás lett volna a magánmérnökök, ügyvédek, orvosok működésének
felekezeti szempontokat felhasználó, kamarai típusú korlátozása, s ilyen helyek
biztosítása a középosztálynak. Nyilvánvaló volt továbbá, hogy a menekült,
munkanélküli államigazgatási tisztviselőket a gazdaság működésének
fenyegetése nélkül nem lehetett minden további nélkül gazdasági –
ügyvédi, mérnöki, kereskedelmi levelezői – állásokba elhelyezni.
Egyetlen megoldás
maradt: “fiaikban kell megsegíteni" a magyar középosztályt az értelmiségi
pozíciókért vívott harcban, azaz az oktatási szféra szelekciós mechanizmusán
keresztül.
Az oktatási szféra
pedig késznek mutatkozott a feladatra. Tudjuk, hogy már a tízes években, a
politikai katolicizmus expanziója idején ez az apparátus volt leginkább kész
jobboldali lépések bevezetésére. A tízes években az állam
által kinevezett igazgatókról mondotta a tanáregyesület egyik előadója, hogy
“ezek nagyobb része annak az elfogult gyűlölködő és önző szellemnek a katonája,
mely a legintenzívebb felekezetieskedést vitte be az iskolába...ezért kell
tehát minden haladásnak útját állani, ezért kell hasznos, liberális embereket
mindenhonnan kiszorítani, ezért kell a derék, józan, és lelkiismereti
kötelességeit mindig híven teljesítő magyar papságot lelki válságba kergetni, a
tudományosan képzetteket zaklatni vagy legalábbis nem támogatni, ezért kell
hirdetni, hogy Magyarországon a vallásosságot üldözik, ezért kell
az iskolákra egy követeléseiben szerénytelen, de tehetségeiben szerény fiatal
generációt zúdítani, melynek az állásokra, az előrehaladásra való éhségét
mesterségesen fokozzák". (OKITEK, 1911, 257.)
Fontos volt az is,
hogy az egyházak – köztük az antiszemitizmust elutasító vezetőkkel rendelkező
református egyház – támogatását megszerezni egy oktatáspolitikai lépésnek
nagyobb esélye volt, mint bármely más szféra esetében, hiszen a VKM tudott a
legkönnyebben fizetni azért, hogy az egyházak ne emeljék fel szavukat –
amennyiben esetleg akarták volna – a numerus clausus ellen. A
templomjárási kötelezettséget az iskolakötelezettség részévé tették,
megszilárdítandó a háború, illetve a forradalmak alatt megrendült egyházi
befolyást a fiatalok körében.
A kérdés – miután
beláttuk, hogy e lépés csak a VKM dolga lehetett –már csak az: hogyan dőlt el,
hogy a szelekciót a középiskolai vagy az egyetemi felvételnél végezze-e az
oktatási kormányzat. A döntést három tényező könnyítette meg.
Először is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak egyébként is rendeznie kellett ezen hónapok egyik legsúlyosabb politikai feszültségét, integrálnia kellett a frontról visszatért jobboldali egyetemisták mozgalmait, melyek központi célkitűzése a zsidók kiszorítása volt. (Az izraelita hallgatók aránya a magyar felsőoktatásban 1871-ben 10,4, 1880-ben 20,1, 1890-ben 27,8, 1900-ban 28,4, 1910-ben 29,6% volt. S minthogy a zsidók a középiskolában, ill. az érettségin jobb eredményeket értek el, mint a nem zsidók, egy egyszerű – pl. teljesítményelvű – létszámkorlátozás még tovább növelte volna ezt az arányt.) Másodszor az a tény, hogy az egyetemi zártszám – az értelmiségi túltermelés jelszavával – az antiszemita cél néven nevezése nélkül is beterjeszthető és később védhető volt, valamint ehhez még az egyetemek professzori karának támogatását is meg lehetett szerezni. Harmadszor pedig az, hogy az egyetemi zártszám a gazdagabb – és ellenzéki magatartásuk esetén a rendszer számára veszélyesebb – izraelitákat kevésbé sújtotta, mint egy középiskolai, hiszen ők képesek voltak fiaik külföldi taníttatását finanszírozni, viszont tűrhetetlen lett volna számukra, hogyha fiaikat, lányaikat már gyermekkorukban külföldre kelljen küldeniük. A felemelkedő – és tömegével a keresztény középosztály számára igazi konkurenciát jelentő – zsidó alsó-középosztályt így is távol lehetett tartani az értelmiségi pályáktól, de mégsem kellett arra kényszeríteni őket, hogy még érettségit se szerezhessenek, ami nyilván elviselhetetlenné tette volna e rétegek jövőképét.
Áttérve tehát a numerus
clausus előkészítésére: az egyetemi szférában a többféle eredetű
antiszemitizmus összefonódását kitűnően tanulmányozhatjuk azon, hogy az
izraelita hallgatók által egyáltalán nem látogatott katolikus teológia, s a
“zsidókérdésben” fokozottan érintett orvoskar jár a mozgalom élén. Az is
kitűnik, hogy az erőszakos hallgatói csoportok és az egyetemek vezetőinek
kompromisszumában – azaz abban, hogy az egyetem maga segédkezik a hallgatók egy
részének kiszorításában az “erőszak" elkerülése végett –, annak a
kompromisszumnak az előképét kell látnunk, amit a különítményesek és Bethlen-ék
kötnek majd meg. Az egyetemi tanácsok részben saját elveiket is feladják, hogy
az egyetem ellenőrzését, a szelekció feletti kontrollt saját hallgatóiktól
visszaszerezhessék. Nem véletlen, hogy a szélsőjobboldali hallgatósággal
teljesen egyetértő Bernolák professzor – miközben előadja azt a módosító
javaslatot, melynek révén a numerus clausus a zsidók
megkülönböztetésének eszközévé válhatott – az egyetemi ifjúság visszafogását
szorgalmazza. (Ladányi, 1981; Szegvári, 1988)
A második megoldandó
kérdés az volt: hogyan vállalhatja a kormány az európai politikai botrányt,
amit a törvényjavaslat várhatólag kivált, s hogyan őrizheti meg a párbeszédet a
zsidó, ill. konvertita nagytőkével.
Erre a következő parlamenti játék bizonyult alkalmasnak. A benyújtott javaslat eredetileg ideológiailag “semleges" volt: pusztán a felvehető hallgatók létszámának miniszteri meghatározását tette lehetővé. Ezt a kormány a külföld s a magyar nagytőke előtt is vállalhatta. A teljes törvényszöveg – bizonyos források szerint előre lejátszott forgatókönyv alapján – két lépcsőben vált teljessé.
A törvényjavaslat –
egyébként Klebelsberg Kúnó, későbbi kultuszminiszter, a pénzügyi bizottság
akkori elnöke, s Vass József kalocsai nagyprépost, későbbi kultuszminiszter
mint oktatási bizottsági elnök nevével is fémjelzetten – bizottsági javaslatok
nyomán ölt ideológiai jelleget “az erkölcsi és nemzethűségi megbízhatóság"
bekapcsolásával. A “népfajok és nemzetiségek arányszámának betartásáról"
szóló indítvány – mely végül zsidóellenes törvényt csinált
a numerus claususból – viszont már a plénumon hangzott el. (Más kérdés,
hogy ezt a munkamegosztást már a kormánypárt értekezletén elhatározták, ahol a
volt borsodi főispán, a párt alelnöke által vezetett csoport kisebbségbe
szorult a bizottsági módosítással kiegészített eredeti javaslat támogatásával,
s a Prohászka Ottokár püspöktől is támogatott módosító javaslat megtételével
megbízták Bernolák professzort. (Ladányi, 152)
Az így kialakuló
végleges törvényjavaslatot – tehát a kormánypárti értekezlet érdemi támogató
döntése ellenére – csupán ötvenheten szavazták meg és
heten szavaztak ellene. A képviselők fele sem volt jelen – erre az
akkori házszabály lehetőséget adott. Erre nem elegendő az a magyarázat, hogy
pl. a “csizmás" kisgazda képviselőket nem érdekelte a dolog.
Összehasonlításul: a botbüntetés bevezetésének szavazásakor – ami pedig szintén
botrányos volt – pl. százheten vannak jelen. Érdemes
megemlíteni, hogy maga a kultuszminiszter és államtitkára – akik nem
kerülhették el a jelenlétet – a numerus clausus törvény ellen szavaztak.
Nincsenek jelen a szavazáson például Andrássy, Pekár, Friedrich, Bárczy,
Beniczky, Hegyeshalmy, sőt – az opponáló kultuszminiszter, és az igennel
szavazó Sokorópátkai Szabó István kivételével – a teljes hivatalban lévő
kormány távol marad. Nincs jelen tehát maga Teleki,
Bleyer, Korányi, Benárd, Nagyatádi sem. Nincsenek jelen az egykori és leendő
kultuszminiszterek (a köznevetség tárgyaként bársonyszékbe ülő sportolót,
Karafiáthot leszámítva) Apponyi, Dömötör, Vass, Klebelsberg, Ernszt.
E névsor mutatja, hogy
sem a törvény mellett szavazni nem lehetett annak, aki tekintélyes politikus
kívánt maradni, továbbra is nemzetközi színtéren óhajtott mozogni, sem ellene,
aki fizikailag a különítményesekkel, társadalmilag pedig a numerus claususban
érdekeltté tett magyar középosztállyal nem kívánt szembefordulni. Másfelől
persze talán az sem véletlen, hogy amennyiben az ellenszavazók távol maradnak,
a ház határozatképtelenné válik, így ők – köztük tehát Haller István
kultuszminiszter – jelenlétükkel mégiscsak a törvény létrejöttét biztosították.
A törvényben – noha a
képviselőházi vita persze egyértelművé tette a jogalkotói szándékot – sem a
“zsidó", sem az “izraelita" szó nem szerepelt. A
keresztényszocialista kultuszminiszter által kiadott végrehajtási rendelet
a népszámlálás adatai alapján felsorolja a magyarországi nemzetiségi arányokat
és az izraelita felekezetűek arányát! A dolog már statisztikailag is
abszurdum volt: az izraelitákat egyetlen népszámlálás sem tekintette
nemzetiségnek. Jogi szempontból még döbbenetesebb, hogy a miniszteri rendelet
könnyedén megemlíti, hogy az izraelita felekezet ebben az esetben nemzetiségnek
tekintendő. Úgy tűnik azt a hihetetlen fontosságú magyar alkotmányos elvet,
hogy a nemzetiség és a felekezet semmilyen összefüggésben nem mosható össze,
nem azonosítható – 1848 óta a legkülönbözőbb törvények alapultak ezen a jogi
alapvetésen –, e miniszteri rendelettel semmibe vették.
Figyelemre méltó, hogy
a numerus clausus nyílt támogatását egyébként nem szívesen vállaló bírói
karnak “nem tűnt fel", hogy (kvázi-alkotmányerejű, hiszen az 1848-as áprilisiak annak számítottak) törvényt rendeleti
úton módosítottak. S a jogállásukkal kapcsolatos kérdések “rendezési
szintjére" oly kényes katolikus és protestáns egyházak sem emelték fel
szavukat a veszedelmes precedens ellen. A numerus clausust tehát nemcsak
liberális, vagy az állampolgárok egyenlőségéből kiinduló érveléssel lehetett
volna támadni, hanem “semleges" jogászi eszközökkel is. Ez mégsem történt
meg. S a néhány aktív polgári liberális politikuson kívül nem emelte fel szavát
a magyar értelmiség, a magyar oktatáspolitikai elit többsége sem. Pedig az
eredeti, orvoskar által kezdeményezett, egyetemi tanácstól támogatott
javaslattal kapcsolatban már Imre Sándor, a neves protestáns
pedagógia-professzor, akkori politikai államtitkár megjegyezte: “...hűtelennek mondják majd a nemzethez azt, aki haladást kíván.
Erkölcsi szempontból pedig azt, aki nem köszön elég nagyot a papoknak." (Heksch,
619)
A numerus clausus
végrehajtását elsősorban az egyetemi létszámadatok változásán és az ezeket
kísérő anyagokon kísérhetjük figyelemmel. A törvény elvileg 6%-ot engedett –
emlékeztetőül: az egyetemek és főiskolák hallgatóinak 1915-ben 30,9%-a volt izraelita – ehhez képest 1921-ben 12,6%-a,
1926-ban 9,4%-a volt izraelita.
Vidéken, elsősorban
Pécsett nem hajtották végre teljes mértékben a numerus clausus
antiszemita cikkelyét, bár a zsidó hallgatók aránya itt is csökkent. Ennek
magyarázata feltehetően az, hogy míg Budapesten tényleg túljelentkezés volt,
addig vidéki egyetemek hallgatókkal való feltöltése nem volt annyira egyszerű.
A helyi elit érdekelt volt abban, hogy többen jelentkezzenek, mint akik azután
ténylegesen járni kezdenek. A Budapestről kiszorított zsidóság nagyobb arányban
kezdte meg ténylegesen vidéki tanulmányait, mint a – megszorításokkal nem
ösztönzött – keresztény középosztálybéli ifjak.
“A nemzethűségi,
politikai megbízhatóság" betartását/be nem tartását lényegesen nehezebb ma
megítélni. Túl azokon a szórványos adatokon, amelyek a baloldali mozgalmak
egyetemi térhódítását mutatják, érdemes felidézni azt a statisztikai adatot,
hogy 1924-ben a 9754 budapesti hallgatóból (tehát még ott is ahol az
antiszemita cikkelyt megközelítőleg betartották) 6129-en semmiféle egyesületnek
nem voltak tagjai (tehát a jobboldali diákegyesületeknek sem). Ha az újságolvasást
politikai tájékozódási iránynak tekintjük kiderül,
hogy a hallgatók negyede saját bevallása szerint nem olvas újságot, negyede
viszont liberális lapot (is vagy kizárólag) olvas. (Statisztikai
Közlemények, 54/3, 68.)
Ekkorra feltűnő új
jelenség, hogy a diákok egy része tiltakozik a különítményesek egyetemi
zsidóverései ellen, s hogy a tanulni vágyó diákok védelmet kérnek a bajtársi
egyesületekbe való belépés kényszere ellen. (NN, 1922–27, 17/404; ill. uo.
26/361) Klebelsberg az antiszemita pécsi zavargások szervezőit
megfenyegeti, a soproni főiskola ifjúsági bizottságát megkerüli, a főiskolát
ideiglenesen bezáratja, 42 hallgatótól a menzajogot megvonja, nem törődik az
országos diáksztrájkkal. (NN, 1922–27, 24/319, 26/265)
1926 őszén a budapesti
egyetem rektora szerint a zavargásokat már nem a hallgatók, hanem a jobboldal
zsoldjában álló külső erők szervezik, az igazoltatások pedig ekkor már a külső
felbujtók kizárását célozzák.
Ugyanakkor a numerus
clausus kiterjesztésére is történtek kísérletek. Ezek közül legjelentősebb
az 1920. április 28-i, ill. egy 1924-es indítvány, miszerint zsidó tanerők
nemzeti tárgyakat, ill. semmit se taníthassanak. Ez gyakorlatilag a
bölcsészkari tanárképző intézeti numerus nullust jelentette volna, s a
zsidó tanárok jelentős részének elbocsátásával járt volna. Gömbös 1923.
december 17-i felszólalása a kikeresztelkedett zsidó hallgatók izraelitának
számítását követelte – azaz már akkor nyíltan a későbbi Német Birodalom
álláspontjára helyezkedett, amikor Hitler még évtizednyi távolságra volt a
hatalomtól. Gömbösnek ezt az álláspontját egyébként a budapesti egyetem
orvoskarának többsége is osztotta. (NI, 1920–22 ,1/381;
NN 1922–27, 22/189, uo. 18/162)
Gömbös már 1923-ban
követelte, hogy a numerus clausus diktálta arányok figyelembevételével
honosítsák csak a külföldi diplomákat, majd a Csilléry vezette jobboldali
orvosmozgalom nyomását felhasználva erőszakolták bele
az 1924-es középiskolai törvénybe, hogy a külföldön szerzett diplomák
honosításáról külön bizottság döntsön. (Kb. ezer fiú tanult akkor külföldön –
zömében kényszerűségből. Taníttatásukkal – képviselői becslés szerint – kb. 20
milliárd koronányi valuta áramlott külföldre.) (NN, 1922–27, 18/162, 27/38,
22/159) Említhetjük a középiskolai felvételi elrendelését, melynek szintén
antiszemita motivációja volt, s néhány év után Klebelsberg meg is szüntette.
(Az izraelita tanulók aránya a középiskolákban az 1921-es 25%-ról 1926-ra 18,4%-ra, abszolút számban mintegy háromezerrel csökkent.) (Hét,
1, 191)
A korlátozásban ennél
tovább lépő kísérletek is voltak. A parlament elutasította azt a képviselői
indítványt, hogy a zártszám törvényt terjesszék ki a középiskolákra, és az ezt
be nem tartó felekezeti iskolák államsegélyét vonják el. Hasonló sorsra jutott a
szakiskolai numerus claususra vonatkozó indítvány. Ezek
elutasítása már jelzi, hogy a klebelsbergi kultúrpolitika nem hajlandó tovább
menni a megkezdett úton. (NN, 1922–27, 22/150, 25/15, 24/363, 29/84)
1920 óta a liberális
ellenzék állandóan követelte a numerus clausus eltörlését. 1923-ban az
eltörlést javasoló ellenzéki indítványról név szerinti szavazást is tartottak.
Harmincheten mondtak igent (gyakorlatilag csak a szociáldemokraták és a
liberálisok;) nyolcvannégyen nemet, százhuszonhárman ismét távol maradtak.
Mindenesetre tény, hogy a centrumból sokan, akik a fajvédő cikkelyt annak
idején nem akarták megszavazni, a teljes eltörléssel most már aktívan
szembeszálltak. (NN, 1922–27, 8/249) 1925 után, amikor az
eltörléssel kapcsolatos kormánypárti attitűdök is megjelentek, annak indoka nem
pusztán a nemzetközi hírnév (egész pontosan a Népszövetség tiltakozása), vagy a
távoli revíziós cél, hanem a kormánypártból és a – visszaszorulását konstatáló
– jobboldali ellenzékből is konkrétan néven nevezve, a további hitelfelvétel
megkönnyítése volt. (NN, 1922–27, 37/20, 29/68, Spira)
Magyarország
eladósodása, nemzetközi tőkétől való függése tehát nemcsak a húszas évek első
felének konszolidációját segítette elő, hanem továbbra is jótékonyan hatott a
rendszer belpolitikai folyamataira.
Klebelsberg ugyan
sokat beszélt arról nyilvánosan, hogy elvi álláspontja a numerus clausus
eltörlése lenne, de az erre tett liberális javaslatokat újra és újra
leszavaztatta a kormánypárttal. Az 1927-re elkészült módosítás célja, ahogy
Klebelsberg bizalmasan írta Bethlennek: “A törvényt tehát majd revideálnunk
kell, de nem azért, hogy a zsidó egyetemi hallgatók ezreit megint nyakára
bocsássuk a nemzetnek, hanem azért, hogy bizonyos racionális enyhítéssel az
intézmény lényegét megmentsük."
Bethlen is megtanulta már ekkorra, hogy nyilvánosan nem illik zsidózni. Az a Bethlen, aki miniszterelnökségének második évében még így beszélt: “A kereszténység számára vissza kell szerezni a gazdasági és kulturális életben elveszített pozíciókat". Ez az 1922-es (!) bethleni érvelés tartalmában semmiben nem különbözik az 1938-as zsidótörvény érvelésének tartalmától.
Klebelsberget –
Bethlenhez egyébként láthatóan hasonló – “elvi álláspontján" túl nyilván
az a speciális kapcsolatrendszer is motiválhatta a módosításban, mely a
természettudományi kutatásokat finanszírozó, s a legkülönbözőbb kulturális
vállalkozásokat elképesztő mértékig segítő liberális nagytőkéhez kötötte. (A Magyar
Szemle megalakulásakor pl. Kornfeld azt a “sponzoráció-történelemben"
egyedülálló ajánlatot tette, hogy forrásai másfél évig korlátlanul
rendelkezésre állnak a Magyar Szemle Társaságnak, s a folyóirat későbbi
magángazdasági előfizetései a szerkesztőség felismerése szerint kifejezetten
támogatás jellegűek voltak.) (OSZK, Kt., Fond 1.)
1926-tól a zártszámot
– Klebelsbergnek a törvényhozást kikerülő beavatkozása következtében – már nem
a felvettek tényleges számához, hanem a keretszámhoz kellett mérni. Ennek
valódi okáról Becker porosz kultuszminiszternek írt: “A teljes eltörlés a
kormánytöbbség összetétele következtében még megoldhatatlan...
jogosítva vagyok a keretszám emelésére és ha ezt
bőségesen gyakorlom, akkor a zárt szám illúzióvá válik..." (OSZK, Kt.,
levelestár, Klebelsberg Beckerhez, 1928. okt. 16.)
A kormánytöbbség összetételéről
szóló kitétel akkor válik világossá, ha megvizsgáljuk a módosító törvény – mely
a faji-nemzetiségi arányok fogalmat kiemelte, és helyébe a törvényhatóságok,
foglalkozási ágak aránya fogalmat állította – tárgyalása közben lezajlott név
szerinti szavazást. A 173 jelenlévő képviselőből 139-en fogadták el a
javaslatot, és 34-en utasították el. (Láthatjuk, hogy eleve két-háromszor annyi
képviselő van jelen, mint 1920-ban!) Az elutasítókból 13 szociáldemokrata, 5
liberális – ők a tanszabadság álláspontján állnak, a többiek viszont fajvédők,
keresztény pártiak és pártonkívüli jobboldaliak – ők az eredeti nyíltabban
antiszemita cikkely fenntartását kívánták volna. Az igennel szavazók zömükben
egységes pártiak voltak, de igennel szavazott a keresztény gazdasági és
szociális párt 10 képviselője is, és jó néhány pártonkívüli is. Az egységes
párt liberális (nagyipari érdekeltségű) szárnya, Kállay Tibor csoportja is
jelen volt. (KN, 1927–32, 9/237.)
Távollétével tüntetett
a liberális ellenzéknek és a baloldali pártonkívüli képviselőknek több mint
fele, mert felismerték, ha jelen lennének, demonstratívan a javaslat ellen
kellene szavazniuk, pedig tényleges érdekük, hogy a javaslat mindenképpen
módosíttassék. Kállayék viszont nyilván azért voltak jelen, mert ha ők balról
kikezdik az egységes párt pártfegyelmét, akkor kiszámíthatatlan az egységes
párt jobboldalának viselkedése, s így létrejöhetett volna az a képtelen
helyzet, hogy a jobb és baloldal együtt buktatja meg a kormány reális
kompromisszumos javaslatát. Berzeviczy Albert a századelő kiemelkedő
kultúrpolitikusa a felsőházban ezt úgy fogalmazta meg: ő ugyan a teljes
tanszabadság híve, de ha a többség elvetné a törvényjavaslatot, akkor az
1920-as törvény maradna érvényben, ezért szavaz igennel. (FN, 1927–32, 2/114.)
A numerus clausus
törvény módosítása belpolitikai értelemben a konszolidáció csúcsa: a keresztény
középosztály segítése a nem faji/nemzetiségi tipusu, hanem regionális és
rétegszerű arányosítás törvénybeiktatásával olyan formát nyer, mely kül- és belpolitikailag
egyaránt széles rétegekkel elfogadtatható módon továbbra is garantálta a
keresztény középosztály előnyét az egyetemi felvételi döntésekben.
A numerus clausus
harmincas évekbeli sorsára csak utalni szeretnénk: a probléma mélyen benne
maradt a kormányzó körök tudatában. Hóman első intézkedései között bizalmasan
bekérette az izraelita hallgatók létszámát. (OSZK, Kt., Fond 15.) A “nemzethűségi kritérium" érvényesítésére úgy látszik
elégtelennek bizonyult az, hogy a felvételizőnek erről a helyi rendőrségtől
igazolást kellett vinnie (a beterjesztők eredeti szándékával szemben ezt nem a
professzorok, hanem “szakemberek" mérlegelték) –, hiszen ezen a módon a
tanügyigazgatás nem tudta befolyásolni a felvételi szelekciót.
Az 1934-es
középiskolai törvény egyik legfontosabb intézkedése lett tehát, hogy ezután a
helyi szakmai erők, a rendszer ideologizálódásához alkalmazkodni kevésbé kész
szaktanárok döntésétől függő érettségi önmagában nem jogosított egyetemi
felvételre, csak a 1935 után radikálisan megreformált és jobboldali figurákkal
telerakott főigazgatói hivatalokkal együtt kialakított speciális záradék. (E
törvényhely tényleges hatása még további kutatások tárgya lehet.)
A harmincas évek
közepének-végének – zsidótörvények előtti – felvételi adatait elemezve
megállapíthatjuk: mindenféle numerus clausus nélkül, a rendelkezésre
álló informális eszközökkel lassan megkezdődött a zsidóság kiszorítása. (A
zsidó hallgatók aránya 1931-ben még 11,3%, 1936-ban
már csak 8,9%, a csökkenés több mint ötszáz fő.)
Hogy e számok
rendkívül erőteljesen korlátozó jellegét megértsük tudnunk
kell, hogy az egyetemre, főiskolába járás szempontjából érdemben számba jövő
mintegy 270.000 középosztályi családból mintegy 60.000, azaz több mint húsz
százalék volt zsidó. A numerus clausus törvény nélküli numerus
clausus a valódi tanszabadság helyett megvalósuló állapothoz képest mintegy
feleannyi zsidó hallgatót engedett egyetemre.
Mindez azt jelzi: a
zsidótörvények nem a derült égből, másképpen szólva nem a határon felbukkanó
Harmadik Birodalom nyomására születtek: mélyen gyökereztek ezek a keresztény
középosztály és a zsidó középosztály versengésében és a magyarországi
közgondolkodás azon 1919 szeptemberében véglegessé vált úttévesztésben, mely a
nemzetet és a haladást egymással szembeállíthatónak kívánta látni.
Irodalomjegyzék:
Benisch Artur: A zsidók térfoglalása
és elhelyezkedése a mai Magyarország területén 1830-1930 in: Magyar
Statisztikai Szemle 1934 916-925
FN: Felsőházi Napló
Heksch Ágnes: Adatok a numerus
clausus történetéhez. In: Pedagógiai Szemle, 1962. 7/8. sz. 613-619. p.
Hét évtized a hazai zsidóság életében MTA fil int
Bp 1990
Kecskeméti Károly: A liberalizmus és
a zsidók emancipációja. In: Történelmi Szemle 1982/2
KN: Képviselőházi Napló
Kovács Alajos: A zsidóság
térfoglalása Magyarországon Bp., 1922
Kovács Alajos: Csonkamagyarországi
zsidóság a statisztika tükrében Bp 1938
Kovács Alajos:A
keresztény vallásu,de zsidó származásu népesség a népszámlálás szerint in:
Magyar Statisztikai Szemle , 1944
Kubinszky Judit: Politikai
antiszemitizmus Magyarországon 1875-1890, Kossuth Bp, 1976
Lackó Miklós: Szerep és mű Gondolat,
Bp 1981
Nagy Péter Tibor: A numerus clausus
történetéhez-Magyar Pedagógia 1985/2
NI: Nemzetgyűlés Irományai
NN: Nemzetgyűlés naplója
OKITEK: Országos Középiskolai
Tanáregyesületi Közlöny
Spira, Thomas :
Hungary,s Numerus Clausus, the Jewish Minority and the League of Nations. In:
Ungarn Jahrbuch 1972 Hase und Kohler, Mainz, 1972/4 115-128
Szabolcs Ottó: Köztisztviselők az
ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisában (1920-1926). Akadémiai Kiadó 1965.
Szabó Miklós: Az 1901-es egyetemi
"kereszt-mozgalom" In: Történelmi Szemle 1970/4
Szabó Miklós: Nemzetkarakter és
resszentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról in Világosság
1981/6
TOGY: Tanácsok Országos Gyűlésének naplója , Bp 1919
Zsidókérdés Kelet és
Közép-Európában, ELTE AJK Bp 1985, Szerk: Miszlivetz Ferenc és Simon Róbert
Zsidókérdés, asszimiláció,
antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi
Magyarországon. (Sajtó alá rendezte
Hanák Péter.) Gondolat
Kiadó 1984.