Nagy Péter Tibor
Iskolai és társadalmi értékek a Horthy-korszakban
Közhely, hogy a pártállam évtizedeiben nemcsak a
társadalmi „valóságnak” nem volt köze a tankönyvekben bemutatott valósághoz, a
valódi világnak a tankönyvszagú világhoz,
hanem a „társadalomban” (illetve annak különböző csoportjaiban) tapasztalható,
mérhető értékeknek sem volt közük
azokhoz az értékekhez, amelyeket az iskolák sugalltak. (Hacsak nem rejtett tantervük révén, de ez már más
lapra tartozik.) (Háber–H.Sas 1980, Szabó
1988) A tényt, hogy a tankönyvek és tantervek,
tanári kézikönyvek az iskolába járók szüleinek értékeitől eltérő értékek
jegyében készültek, sokan egyszerűen a pluralizmus hiányával, a pártállami
ideológiai indoktrinációval magyarázták. Mindenesetre tény, hogy a
tankönyvmonopólium és az iskolamonopólium, a hivatalos állami ideológia
viszonyai között, az eltérő értékek semmiképpen nem jelenhettek meg az
iskolában.
Ebből az is következhetne,
hogy amikor nem volt
iskolamonopólium, s nem volt
tankönyvmonopólium, akkor az iskola és a tankönyvek értékvilága közel vagy
közelebb állt az adott társadaloméhoz, az iskolalátogatók szüleihez, mint a
későbbi évtizedekben.
Ugyanakkor a
Horthy-korszakban kiadott tankönyvek egy részét átlapozva (illetve újra
átlapozva) az a benyomás erősödött meg bennem, hogy a Horthy-kori
„tankönyvvilág” egy egyértelműen
tradicionális társadalom értékvilágához alkalmazkodik, s legfeljebb
statisztikai eszközöket bevető szövegelemzéssel lehetne kimutatni a tankönyvek
értékpluralizmusát.
Minthogy erre az elemzésre
itt és most nem tudok vállalkozni (de nagyon tudom ajánlani PhD hallgatóknak és
érdeklődő kutatótársaknak), inkább általános benyomásaimat szeretném rögzíteni:
melyek a tankönyvek által képviselt értékek – és mit tudunk ezzel szemben a
társadalom értéktagoltságáról.
A tradicionális
értékvilágban élő társadalom értékeit feltételező és sugalmazó tankönyvek
„igéi” különböző kérdésekben természetesen különböző mértékig inhomogén
társadalom „talajára hullanak”. E különböző mértéket is szeretnénk jelezni az
alábbiakban.
A korszak tankönyveinek egyik legkitüntetettebb
fogalma a „nemzet”. Az elemistáknak szóló olvasókönyvek, beszéd és
értelemgyakorlatok, állampolgári ismeret tankönyvek, a polgárisoknak,
középiskolásoknak szóló földrajz-, történelem- vagy irodalomkönyvek egyaránt
azt sugallják: a nemzet a „faluban” él igazán, a városok „kevésbé nemzeti”
intézmények.
Mindezt egy olyan országban
tanították, ahol – a nagy nemzetiségi területek trianoni elcsatolása után is –
a városok továbbra is lényegesen „nemzetibbek” voltak. A városok lakosságának
ugyanis 95,3, a falvak lakosságnak viszont csak
90,2%-a volt magyar anyanyelvű. A nem magyar népességben a magyarul tudók
aránya a falvakban mindössze 71,7% volt, a városokban
viszont 83,9 %. (Ezen belül például a Sopron megyei falvak nemzetiségi
lakosságának alig 45%-a, s a baranyai falvak nem
magyar lakosainak is csak 61%-a beszélt magyarul 1930-ban.) (MSK, 114, 12.) Azaz, a falu és a nemzet
összekötését sokkal inkább indokolta a városi lakosok liberálisabb, modernebb
értékvilágának elutasítása, mint a nyelvi nemzetfogalomhoz való viszony.
Természetesen nem az a kérdés, hogy „jól” vagy „rosszul” ítélte-e meg – a
történeti mérlegelés szempontjából – a nemzetfogalmat a korszak
tankönyvirodalma, de az igenis kérdés, hogy (főleg városi) gyerekek százezreit
szülei éppen azzal a narrációval nevelték nemzeti identitásra, hogy a városokba
költöző elődeik a nagyvárosi közegben „elmagyarosodtak”: jiddis, sváb, szlovák
anyanyelvüket-csoportidentitásukat nemzeti nyelvre, nemzeti identitásra
cserélték. E rendkívül széles tömegek személyes és történelmi tudata, s ebből
következő értékvilága szempontjából a „nemzeti lét” legfontosabb székhelye
éppen a város, nem pedig a falu.
A
tankönyvek, az oktatás a szűkebb lakóhelyükhöz, szülőföldjükhöz maradéktalanul
„hű”, ahhoz ragaszkodó emberekről számolt be. A nemesi nemzetfogalom népi
irányba való elmozdulásával ez a tényező még növekedett is. A tankönyvek
figurái a könyvbéli történések színhelyeként szolgáló településen születtek, s
ha fel is bukkan a szerencsét próbálni városba induló fiú – a pozitív minta a
helyben maradás, vagy éppen a szülőhelyre való visszatérés.
Mindez egy olyan országban, ahol a lakosok alig
hatvan százaléka volt helybéli születésű (!), legalább negyven százalék
értékvilágát tehát befolyásolnia kellett személyes mobilitásának. Még ha
Budapest igazi végletnek is tekinthető – minthogy lakosainak alig 37%-a volt
helybéli –, de a többi városok átlaga is közelít ehhez az értékhez: 56 %. Noha
a vidék helyben születettségi átlaga értelemszerűen magasabb az országos
átlagnál, mégis több olyan megyénk van, ahol hatvan százalék alatt maradt a
helyben születettek aránya – ezek jellemzően dunántúliak: Baranya, Komárom,
Somogy. Különösen feltűnő, hogy Baranyában még a helyben és a megyében
születettek együtt is alig múlják
felül a 61%-ot. Nemcsak a városi, de – az ország egyes területein még a falusi
családok felére-harmadára is jellemző lehetett, hogy valójában nem volt
erőteljes kötődésük a konkrét vidékhez vagy településhez. Ráadásul a városi
lakosság
Ahogy emelkedünk az iskolatípusok ranglétráján, már
azt is meg tudjuk állapítani, hogy nemcsak a születési hely, hanem a
pillanatnyi lakóhely is, nem is kis mértékben eltér az iskola székhelyétől. A
polgárista fiúk szüleinek 31%-a, a polgárista lányok
szüleinek 23%-a nem helybéli. Kiugróan magas adat, hogy az evangélikus egyház
tulajdonában lévő polgárikba járóknak fele nem helybéli, sőt negyede nem is a
megyéből való.
Nem rendelkezünk összesített adatokkal arról, hogy –
az elemi utáni iskolatípusok vonatkozásában – a diákok hány százaléka nem
helybéli születésű. Ez egy több
iskolai anyakönyvre kiterjedő felvétel tanúsága szerint igen változó lehet
településenként és
iskolánként. Az abonyi polgári fiúiskola diákjainak ugyan 95%-a
helybéli, de csak 68%-uk helyben született.
A székesfehérvári lánypolgáriban a diákok 90%-a helybéli, de csak 51%-a
helybéli születésű. (Iskolai, 2001)
A tanítóképzőkbe járó fiúk
A felsőkereskedelmikben ez az arány
hasonlóképpen 34, ill. 12%. Utóbbi iskolatípusoknál is jellemző, hogy a
lányok nagyobb mértékben helybéliek, bár ennek talán az a domináns oka, hogy a
nőoktatásban Budapest erősen felülreprezentált. (MSÉ, 1928, 254.) Csak egy iskoláról, a miskolciról van ennél
bőségesebb adatunk. Eszerint a diákoknak 49%-a helybéli, de csak 27%-a helyben
született. (Iskolai, 2001)
Az a két világháború között meghatározóvá váló
pedagógiai koncepció, mely a helytörténet, illetve a helyi kultúrtörténet,
helyi földrajz tanításán keresztül kívánt „hazafiságra nevelni” a polgáris és
középiskolás diákok nagyobbik része számára teljesen inadekvát volt. Az
elemisták szempontjából pedig az volt figyelemreméltó ellentmondás, hogy
miközben a diákok negyede számára éppen az új településre költözés, az új
környezet megszokása jelentette a valódi
kihívást, s a későbbi mobilitás a valódi felemelkedési esélyt, az iskola a
helyben-maradásról prédikált.
Természetesen az egyes nemzedékekhez tartozó
szülőcsoportok szemében különböző mértékig lehetett disszonáns, hogy a
tankönyvek a lokalitásban „maradásnak” a „mobilitásnál” nagyobb értéket
tulajdonítottak. A 30 és 60 év közöttiek körében valamennyi kisebb
korkorcsoportra igaz, hogy (1930-ban) 50% alatt van a helyben születettek
aránya. A 35 és 50 év közöttiekre még az is igaz, hogy több mint 30%-uk még
megyét is változtatott születése óta. (Az idősebbek még – és talán már –
kimaradtak a nagy területi mobilitásokból.)
A nem helyben születettség természetesen különböző
mértékben jellemzi az egyes felekezeteket és nemzetiségeket. A trianoni
Magyarország unitáriusainak – érthetően, hiszen egy eredetileg erdélyi
felekezetről van szó – több mint hetven százaléka nem helybeli születésű. Az
izraeliták 57%-os nem helyben születettségét viszont már csak egyötöd részben magyarázza a „galíciai bevándorlás”: az
1930-ban összeszámolt izraelitáknak nem kevesebb, mint 39%-a más trianoni
magyarországi településen született. Azaz egy polgárosodottabb felekezeti
csoport nagyobb területi mobilitásáról van szó. Valószínűleg a gazdaságilag
fejlettebb Dunántúl egyes megyéiben is jól megfigyelhető területi mobilitás
indokolja, hogy a katolikusok kevésbé (59%-ban) helybéliek, mint a reformátusok
(67%). Azt, hogy az általában polgárosodottnak tartott evangélikus népességnek
65%-a immobil, további kutatásokkal lehetne talán
magyarázni. (Legésszerűbb magyarázat talán, hogy az evangélikusok magas
iskolázottsága, elitben elfoglalt magas aránya elsősorban azoknak a
csoportoknak tudható be, akik több
generáció óta városiak.)
A trianoni Magyarország nem magyar anyanyelvű
lakosságának több mint hetven százaléka helyben született. Ez önmagában nem
magyarázható a nemzetiségek településszerkezetével, hiszen a nemzetiségekhez
tartozók nagyobb arányban születtek helyben, mint a falusiak átlaga.
Valószínűleg arról van szó, hogy a mobil emberek – minden erre irányuló kutatás
adatai által igazolhatóan – inkább váltanak anyanyelvet, asszimilálódnak a
magyar többségbe, mint a nem mobilak – így ők mintegy eltűnnek a német, szlovák
stb. eredetű nem helyben születettek közül.
Az egyes foglalkozási csoportokhoz tartozó szülőcsoportok
értékei is különbözőképpen viszonyulhattak az iskola lokalitás-értékéhez. Ahogy
haladunk az agrárszférából az iparforgalmi szféra felé, illetve az
iskolázatlanoktól az iskolázottak felé, egyre csökken a helyben születettek
aránya. Az agráriumban foglalkoztatott férfiak 71%- a,
az iparforgalmi szektorban foglalkoztatottak 43%-a, a közalkalmazottak és
köztisztviselők 43%-a – de az értelmiségi önállóknak csak 28%-a volt helybéli
születésű. A gazdaság egyes szféráin belül egységesen megfigyelhető, hogy a
tisztviselők csak kis arányban helybéli születésűek: az ipari és kereskedelmi
tisztviselők harmadára, az agrártisztviselők alig hetedére jellemző ez. A
kisiparosok némileg több, a kiskereskedők némileg kevesebb, mint negyven
százaléka született helyben. Ezek az adatok egyelőre bizonyos redundanciát
tükröznek, hiszen „a nem helyben született” mivolt ugyanazt a személyt
egyszerre jellemzi városi, kereskedői vagy izraelita mivoltában. Annak
szétválasztása, hogy melyik a jelentősebb tolóerő csak további kutatásokkal
lesz lehetséges.
Mindenesetre nyugodtan
elmondhatjuk, hogy szinte minden iskolában lehettek olyan diákcsoportok, melyek
személyes sorsa, értékei, illetve szüleik értékei markánsan különböztek a
szorosabb értelemben vett szülőföldön maradást szorgalmazó tankönyvvilágtól.
A
tankönyvek olvasmányai, de még a kiválasztott irodalmi részletek is a házasságban élést mutatták a „rendes
ember” egyetlen magánéleti alternatívájának.
Még a (történelem, irodalom, olvasó stb. -könyvekben szereplő) konkrét
személyek életrajzaiban is csak a „példás házaséletet élt” információ
„hírértékű”. Viszonylag gyakori szereplő az özvegyember és özvegyasszony –
gyermekét egyedül nevelő variációban is –, de a tankönyvek nem tudnak az egyedül élés alternatívájáról (persze
a katolikus papok bemutatását leszámítva), a házasságon kívüli együttélésről, a
válásról stb.
Ezzel szemben a korabeli Magyarországon az
embereknek egy el nem hanyagolható része házasságon kívül élt. Ha kiszűrjük a
gyermekkorúakat – a 15 éven aluliakat –, akkor kitűnik, hogy a vidéki emberek
27,1, a városiak 35,6% -a nőtlenként, illetve
hajadonként élt. (Budapesten ez az arány 38,4%.)
Tény tehát, hogy a felcseperedett lányok-fiúk
jelentős része nem házasodott korán – noha a tankönyvek normavilága szerint ezt
kellett volna tennie. Mi több, később sem maradt elhanyagolható kisebbség a
nőtlenek, hajadonok csoportja: a 40 és 49 év közötti falusi férfiaknak 4,7%-a volt nőtlen, a városokban ez az arány már 8,7% volt. A
legmagasabb arányt – természetesen – a budapesti férfiak körében érte el a
nőtlenek aránya: 11,5%-ot. A nők esetében a falusiak 4,4, a városiaknak viszont nem kevesebb, mint 11%-a tartozott
a hajadonok közé, míg a budapesti hölgyeknek 15,8%-a volt hajadon. Az iskola
értékvilága tehát falun, de különösen a városban, e tekintetben a társadalom
egy jelentős kisebbségének értékeit sértette. (Egy ötvenfős budapesti
leányosztály hét-nyolc tanulója vélelmezhetően ezen érintettek csoportjába
tartozott.)
Az iskola és a tankönyvek szemében deviáns meg nem
nősülés-férjhez nem menés az egyes felekezeti csoportokat különbözőképpen
érintette. Az izraelita férfiak és nők 10,9, ill. 9,7%-át érinti
ez. Ezt erősen lemaradva – 6, ill. 7,7%-kal – követi a
római katolikus népesség, holtversenyben az evangélikusokkal (6, ill. 7,0%). Ha
azonban a katolikus papok és apácák számával csökkentjük a katolikus
népességet, akkor az evangélikus egyedülállók már csekély fölénybe is kerülnek.
A sort – nem sokkal a katolikusok mögött – a reformátusok zárják 5,5, ill. 5,7%-kal.
Nyilvánvaló, hogy a tény, hogy a tradicionalitáshoz
– minden mérhető adat szerint – a férfiaknál jobban ragaszkodó nők nagyobb
arányban maradnak pártában, az nem lehet önmagában a szekularizáció, vagy a
normákkal való tudatos szembehelyezkedés eredménye. Sokkal inkább a világháború hatása ez: a
potenciális vagy tényleges vőlegények ui. elestek. A tény azonban, hogy ilyen
nőtöbblet mellett a férfiaknak mégis
viszonylag magas százaléka maradt agglegény, már sokkal inkább a normasértő
viselkedésnek tudható be.
Az „erkölcsök romlását”, a házasságon kívüli nemi
élet terjedését, a prostitúció, a nemi betegségek arányának növekedését
értelmező korabeli szakirodalom – már amennyiben nem a sajtó, a mozi, a
mulatók, a kabaré és a liberális pártok hatását ostorozta – a leggyakrabban a
házasságon kívül élők arányával hozta összefüggésbe. Korabeli adataink – a
tényleges szexuális viselkedésről, értékekről – természetesen nincsenek.
Nemcsak a nevezetesebb orvosstatisztikai-kézikönyvek – pl. a sokak által ismert
„Melly-Doros”, de neves szexualitástörténészek sem tudnak érdemi becslést adni
arról, hogy a szexuálisan aktív korban lévő nőtlen férfiak milyen arányban
választották az „absztinencia” értékét a
„paráználkodás”, ill. a „vadházasság” devianciái helyett. (Forrai, 2001) Azt pedig
végképp nem tudjuk, hogy hölgypartnereik milyen arányban voltak egy modern
értelemben vett párkapcsolatot házasság nélkül is felvállaló „normasértők”,
„házasságtörő” férjes asszonyok, alkalmi vagy hivatásos prostituáltak. A
házasságon kívül született gyerekek arányát nem tartjuk igazán jó mutatónak,
hiszen a terhesség-megelőzés éppen a modern és iskolázott rétegekben volt
inkább elterjedt. A házasságon kívül szült gyermek éppen azokat a csoportokat
jellemzi – az anyák felekezeti és foglalkozási összetétele is ezt mutatja –,
akik nem modern, s valószínűleg nem is szekularizált társadalmi csoportokhoz
tartozva – vagy legalábbis ilyen körökből jőve lettek normasértők. De azért ők
sem voltak kevesen: a törvénytelen születések Budapesten a születések 20%-át tették ki. A két legszekularizáltabb felekezet az
izraelita és az unitárius alulreprezentált, a legkevésbé szekularizált görög katolikus
erősen felülreprezentált a törvénytelen születéseknél. Ez nem csoda, hiszen a házicseléd anyák
felülreprezentáltak elsősorban: szüléseik 93%-a törvénytelen volt. (BSÉ, 1926, 200.)
A törvénytelen gyerekeknek természetesen kisebb
esélye volt megérni az elemi iskolás életkort, mint a törvényeseknek, de még
így is valószínű, hogy a tanulók 15%-át is meghaladta azoknak a budapesti
elemistáknak a száma, akiknek családi békéjét, anyjához esetleg nevelőapjához
fűződő viszonyát sértette a házasságon kívüli szülés súlyos tankönyvi, iskolai
elítélése.
Visszatérve a normasértés kevésbé súlyos esetére, a
házasság elkerülésére: a városi népességben – s ezen belül az iskolázottabbak
körében – a nőtlen, hajadon családi állapot viszonylag széles körben
megfigyelhető. A megyei és a városi tisztviselőknek egyaránt közel egyharmada
tartozott ebbe a csoportba, az orvosoknak is mintegy negyven százaléka, a
magánmérnököknek ötven százaléka. (Tény, hogy bizonyos foglalkozásoknál hasonló
vagy ennél magasabb arány is mérhető – ezeknél azonban a korösszetétel
indokolatlanná teszi az összehasonlítást: az ügyvédjelöltek például, nyilván
életkori okokból, magasabb arányban nőtlenek, mint az ügyvédek.)
Persze, ha az agglegénynek maradt
középosztálybelieket valaki megkérdezte, hogy miért maradtak ebben a családi
állapotban, akkor – talán néhány pesti „bohém embert” leszámítva – nem az
agglegény és hajadonélet értékeiről beszéltek, hanem arról, hogy egzisztenciálisan nem engedhették meg maguknak a családalapítást.
Nem vonva kétségbe, hogy ők ezt valóban így
élték meg, ez a magyarázat az értékszociológia-történetszociológia
kutatójának nagyon is informatív: arról szól, hogy két versengő érték közül (miszerint
a „rendes ember” házasságban él, ill. a „rendes ember” képes megfelelő szinten
eltartani a feleségét) az így válaszolók a második alternatívát részesítették
előnyben. (Azaz „a házasság, mint két ember közös keresetére épülő
egzisztencia-forma” ezen emberek értékvilágától idegen.) Hasonló a helyzet a
hajadonnak maradt falusi tanítókisasszonyokról szóló azon állítással is, hogy
„nem talált magához illő partnert”. A számtalan – nem vitatható autonómiájú –
emberi sors mögött ott áll a közös történetszociológiai-értékszociológiai
összefüggés, hogy a „rangalatti házasságot kötni”, ill. „hajadonnak maradni”
társadalmi „tilalmai” közül melyik bizonyult erősebbnek.
A tankönyvek világában – az eddigiek alapján talán
azt mondhatjuk: „természetesen” – nyoma sincs annak, hogy a házastársi
együttélésnek nemcsak a halál, hanem a válás, illetve a különköltözés is véget vethet.
Pedig az elváltak arányának növekedése a
magyarországi népesség egymást követő generációiban igen figyelemreméltó. A teljes
női népességben ugyan a növekedés csak egy százalék körül mozog, de a fiatalabb
nemzedékben már magasabb ez az érték, a városi női népességnek pedig három
százaléka elvált. Természetesen az elvált nők aránya magasabb az önfenntartásra
képes, kereső, illetve iskolázott csoportokban. A válás és a polgárosodottság
összefüggése még egyértelműbb, ha nem az elvált családi állapotúak arányát
vizsgáljuk –hiszen az újraházasodott elváltak e statisztikákban a mi
szempontunkból már „rossz helyen” szerepelnek –, hanem magukat a válásokat. Aki
ugyanis válik, az akkor is a „normasértők” kategóriájába kerül, ha utána
újraházasodik. A válási statisztika szerint a húszas évek elején 100 házasságra
nyolc válás jut. (MSÉ, 1931, 15.) 1921
és 1938 között több mint százezer válást mondtak ki – az iskolázottabb és
gyermekeiket nyilvánvalóan jobban iskoláztató csoportok felülreprezentációjával.
(Karády, 2001)
Az iskolázottság és a válás összefüggése ahhoz a sajátos
paradoxonhoz vezet, hogy pusztán az a tény, hogy egy gyerek az iskolában
(középiskolában) hall a „felbonthatatlan” házasság intézményéről, növeli annak
esélyét, hogy abba a csoportba essen, melynek tagjai a későbbiekben felbontják
majd házasságukat.
Több ízben utaltunk rá, hogy
korabeli értékszociológiai felvételek gyakorlatilag nincsenek. Az elképesztően
gazdag országos, ill. budapesti statisztikai adatfelvételek az értékek mérésére
nem terjedtek ki. (A fentebb idézett adatok sem értékeket mértek, hanem olyan
társadalmi jelenségeket, melyekből bizonyos értékek meglétére, hiányára
következtethetünk.) A későbbi – az elmúlt egy-két
évtizedben végzett szociológiai felvételeket kétféle módon használhatjuk: a kérdések egy része azt
tudakolja, hogy a megkérdezettek gyermekkorában szüleik milyen gyakran jártak
istentiszteletre, vagy milyen gyakran olvastak könyvet. A mai idős emberek
visszaemlékezései tehát arról tudósítanak, hogy 1930 körül az akkori szülők
nemzedéke milyen volt.
Ennél lényegesen kevésbé használhatóak az idősebb nemzedék jelenlegi értékválasztásáról szóló kérdések. Mégis – különféle kérdéseknél különböző mértékben – az egyes nemzedékek közötti különbségek magyarázhatók az eltérő gyerekkori-fiatalkori szocializációval.
Évtizedekkel későbbi értékvizsgálatok szerint a háború
előtt felnőttek kétharmada elfogadja a válást a rossz házasságokra adott
megoldásként. (TÁRKI) A közvélemény-kutatási
adatok szerint e korcsoport 44%-a elfogadja a
házasságon kívüli együttélés intézményét, s harmaduk tolerálja a szentesítetlen
együttélésekből származó gyereknemzést is. (TÁRKI)
A házasság nélküli
együttélés mértékéről nincsenek adataink – pedig tulajdonképpen lehetnének, hiszen
az 1930-as népszámlálás „családi állapot” tábláinak községi összesítői még
tartalmazzák a „vadházasság” kategóriáját, a publikált összesítőkből azonban ez
már kimaradt. Nemcsak a tankönyvek, de a hivatalos statisztika sem kívánt
szembenézni e jelenséggel.
A
tankönyvek normavilága nemcsak annak lehetőségét nem vette számításba, hogy
„normális”, boldog, értékes ember lehet az is, aki nem kötött házasságot, de
azt sem, hogy a házastársi-együttélésekben ebben az időben már egyáltalán nem
volt természetes „az ahány gyermeket Isten ad” elvének betartása. Ezzel szemben
a tankönyvek a többgyermekességet, sőt a sokgyermekességet tekintették
normatívnak.
A valódi világban azonban a natalitási adatokból
láthatóan születésszabályozás érvényesült. A házasságoknak 17%-ából nem
született gyermek, s további 17%-ából csak egy gyermek született – legalábbis
1930-ban. (MSK, 114) Az ekkoriban az
anya halálával megszűnt házasságok 22%-ában egyetlen életben maradt gyermek sem
volt – 18%-ában pedig nem is született gyerek. A megszűnt házasságok mindössze
negyven százaléka tekinthetett vissza arra, hogy három vagy annál több
gyermeket nevelt volna. (MSK, 97, 75)
Természetesen az igen fiatal (24 éven aluli)
feleségek és az igen rövid (5 éven aluli) házasságtartamra visszatekintő
házasságok gyermektelensége az, amely felülmúlja az átlagot, de a kombinált
elemzés már kevésbé közhelyes eredményeket hoz. Kitűnik, hogy a fiatalon (15–25
évesen) kötött házasságok esetében a házasság ötödik és tizedik éve között
csupán 10 százalékos esélye van annak, hogy a pár gyermektelen maradjon, ezzel
szemben az érettebb korban kötött házasságoknál ennek az esélye kétszeresére
nő.
A gyermektelenség legvalószínűbb az izraelita
házaspárok esetében (24%), a három nagy keresztény felekezethez tartozók
esetében 16–17%. A vidéki házaspárok
A két – jól érzékelhető – dimenzió kapcsolatát az
alábbi táblázat mutatja.
A
férjezett nők átlagos gyerekszáma 1930-ban
|
|
Budapest |
törv.
város összesen |
megyék
összesen |
összesen |
|
római
katolikus |
1,92 |
2,38 |
3,56 |
3,36 |
|
református |
1,76 |
2,47 |
3,33 |
3,2 |
|
evangélikus |
1,76 |
2,16 |
3,3 |
3,15 |
|
izraelita |
1,85 |
1,95 |
3, |
2,4 |
E társadalmi jellemzők alapján megint csak jól
körülrajzolhatók azok a társadalmi csoportok, melyeknek normavilágát a
tankönyvek egyáltalán nem vették figyelembe.
A gyerekszámmal kapcsolatos
korabeli statisztikai adatot talán jól kiegészíti egy kilencvenes évek eleji
közvélemény-kutatás. Eszerint az akkoriban felnőtt emberek 43%-a háromnál
kevesebb s további 43%-a három gyermek létét tartja ideálisnak: e
megfogalmazások gyakorlatilag kizárják a szabályozatlan gyermekvállalást.
Harmaduk egyetértett azzal, hogy a gyerekek korlátozzák a szülők szabadságát. (TÁRKI)
Természetesen a későbbi közvélemény-kutatási
adatokból átsütő modern értékválasztás tényleges megléte a kilencvenes években megkérdezettek
1930 körüli családjában kimutathatatlan. De az tény,
hogy a sokgyerekes családmodell egyedül üdvözítő voltáról tanuló gyerekek nagy
százaléka olyan családban élt, ahol vagy ő volt az egyetlen gyerek, vagy legfeljebb
egy-két testvére volt.
Az
iskola többféle eszközzel is képviselte a „heti istentiszteletjárás” értékét.
Nemcsak a kötelező és tanrendbe iktatott, viszont kifejezetten a felekezetek
által szervezett hittanóra fogalmazta meg ezt normatívként, de 1920 óta a heti
istentisztelet járás a tankötelezettség része lett.
A felnőttek társadalmában ugyanakkor már
kisebbségben voltak a heti isntentisztelet látogatók. Korabeli felmérések szerint
a harmincas évek végén a református gyülekezeti tagoknak 9–40%-a járt hetente
istentiszteletre. (Bolyki-Ladányi, 1987, 82.)
1939–40-ben a 6 évesnél idősebb katolikusok 43%-a vett részt a vasárnapi
misén. (Tomka, 1991)
A visszatekintő TÁRKI közvélemény-kutatás
szerint a Horthy-korszak elején az apák fele, az anyák háromötöde járt az
egyházi elvárások szerinti gyakorisággal istentiszteletre. A Horthy-korszak két
évtizede során pedig a szekularizáció – a határozott kormányzati lépések
ellenére – előrehaladt, s az időszak végén a férfiaknak már csak kétötöde, a
nőknek már kevesebb, mint háromötöde felelt meg az egyházi előírásoknak a templomba
járás tekintetében.
Ha azokat vizsgáljuk meg, akik havonta néhányszor vagy annál
gyakrabban jártak istentiszteletre, akkor kiderül, hogy akik a húszas évek
közepére emlékezhettek az apáknak háromötödét, az anyáknak háromnegyedét
sorolták ebbe a kategóriába. A második világháború idején serdülők emlékei
szerint pedig az apák alig fele, az anyáknak pedig már csak kétharmada
tartozott ebbe a csoportba.
Másfelől nézve azoknak a családoknak az aránya, ahol egyik szülő sem
járt rendszeresen istentiszteletre (legfeljebb ünnepenként, évente vagy soha)
egyetlen évtized alatt a szülői népesség negyedéről harmadára nőtt.
Az 1919 és 1939 között
született korcsoport szüleinél – immár nem az időtengely, hanem a falusi-városi
lét szerint bontva – a következő istentisztelet járási gyakoriságot
tapasztaljuk
Az istentiszteletre/misére járás gyakorisága a harmincas
és negyvenes években, falvakban és városban
|
|
apák |
falusi apák |
városi apák |
anyák |
falusi anyák |
városi anyák |
|
soha |
16 |
14,8 |
22,1 |
8,9 |
7,6 |
12,7 |
|
évente |
8,4 |
7,8 |
11,5 |
5,8 |
4,9 |
8,6 |
|
évente néhányszor |
20 |
20 |
24 |
14 |
14 |
15 |
|
havonta néhányszor |
10,8 |
11,3 |
11,8 |
13,9 |
14,3 |
13,9 |
|
hetente |
33,9 |
39,7 |
26,7 |
43,5 |
45,6 |
41,6 |
|
hetente többször |
4,1 |
4,8 |
3,4 |
8,7 |
9,6 |
7,1 |
|
naponta |
1,3 |
1,7 |
0,4 |
3,1 |
4 |
1,1 |
|
összesen |
100 |
100 |
100 |
100 |
100 |
100 |
|
összes N |
890 |
630 |
248 |
921 |
250 |
656 |
A város és a falu közötti nagy különbségek
elsősorban a szekularizált és az erősen vallásos végponton elhelyezkedők
arányából láthatók. A családon belüli állapotokat nézve: a városokban 1,5-ször, a falvakban 1,28-szor gyakoribb a hetente vagy
gyakrabban istentiszteletre látogató anya, mint a hasonló apa. A másik
végponton – a sosem járók között – a falusi apák kétszer gyakrabban fordulnak
elő, mint a hasonló anyák, a városokban viszont csak 1,7-szer.
Ugyan a fő szabály az, hogy a nők gyakrabban járnak
istentiszteletre, mint a férfiak, mégis vannak olyan házaspárok, ahol ez
fordítva van. Így a teljesen egyértelmű egyházias mintát mutató szülők aránya a
falvakban a családok kétötödére, a városokban negyedére csökken. Azoknak a
családoknak az aránya pedig, ahol legalább az egyik szülő sosem járt
istentiszteletre, a falusi családok több mint húsz, a városi családok közel
harminc százaléka.
A Horthy-korszakbeli istentisztelet-járásról az 1919 és 1939 között születettek, s
gyermekkorukban is Budapesten
élők (497 fő) körében végeztünk felmérést. (Nagy, 2000)
A budapesti
apák több mint negyede soha nem ment templomba, s további bő egynegyede is
évente egyszer, ill. néhányszor, tehát legfeljebb ünnepeken! További egytized az, aki
havonta néhányszor elmegy templomba. Az
anyák bő harmada hetente vagy annál gyakrabban eljár az istentiszteletre, és körükben
az erősen szekularizált csoport is lényegesen kisebb.
Azt hihetnénk, hogy ennek a nonkonform viselkedésnek
az oka a szekularizált többedik generációs szakmunkásság. Ez azonban –
legalábbis felmérésünk adatai szerint, ahol persze az érettségizett csoport
csak ötven fő – nem így van. Az értelmiségi apák fele sosem járt
istentiszteletre, további negyedük csak évente. Az önállóknak hatvan százaléka
tartozik ebbe a két csoportba. A szakmunkásoknak már csak egy-egy negyede
tartozik ide, a segédmunkásoknak pedig egy-egy ötöde.
A másik oldalon a havonta legalább néhányszor
templomjárók megfigyelésekor „tökéletes lejtőt" kapunk: a segédmunkásoknak
A katolikus apák egyötöde, a református apák
egynegyede heti istentisztelet-járó, s ha a kevésbé szigorú – havi néhányszori
– istentiszteletre-látogatást vizsgáljuk, hasonlóképpen enyhén
szekularizáltabbnak találjuk a katolikusokat.
Az apák
istentisztelet járása szempontjából tehát Budapest társadalma nem a „keresztény
Magyarország" fogalmából következő előzetes elvárásainknak tesz eleget,
hanem a klasszikus városiasodási modellnek.
A
tankönyvek világában a házasság szinte mindig azonos felekezetű emberek között
köttetik, hiszen ez teszi lehetővé a felekezeti szempontból egyértelmű vallásos
életet, vallásos nevelést. A valóságban azonban a Horthy-korszakban a vegyes
házasságok aránya megnövekedett.
1928 és 1946 házasságra vonatkozó statisztikai adatait
összehasonlítva a vőlegény vallásához viszonyítva a katolikusoknál 13, ill.
15%, a reformátusoknál 33, ill. 40%, az evangélikusoknál 42, ill. 51% kötött
vegyes házasságot 1928-ban, ill. 1946-ban. (MSÉ,
1928, 21; 1946, 29.)
A vegyes házasságok közül a tankönyvek világával a
keresztény-izraelita házasság állt leginkább szemben. Az e kérdéssel foglalkozó
tanulmányok egyértelműen mutatják, hogy noha a keresztény-izraelita
házasságkötéssel a kurzus nemcsak valláserkölcsi, hanem nacionalista és antiszemita
megfontolásokból is szembenállt, csak az ilyen összetételű házasságot
egyértelműen betiltó zsidótörvények tudták visszavetni az e tekintetben
„normasértő” viselkedést. Azaz a nagyvárosi népességben a zsidó és nem zsidó
fiatalok közeledése minden ellenkező propaganda, s az ellenkező oldalon állók
fokozódó elzárkózása ellenére folyamatos maradt.
A katolikus-protestáns házasság jelenti a következő
szekularizációs tömböt. (Istentisztelet járási adatok alapján jelenthetjük ki,
hogy a katolikus-protestáns házasságokban élők szignifikánsan szekulárisabbak,
mint az azonos felekezetű házastárssal élők.) Csak kevéssé szekularizáló hatású
a római katolikus és görög katolikus, ill. a református és evangélikus felek
közötti házasság.
A
katolikus-protestáns házasságok a három nagy felekezethez tartozók körében
1928-ban és 1946-ban (MSÉ, 1928, 1946.)
|
|
katolikus
vőlegény |
református
vőlegény |
evangélikus
vőlegény |
|
1928-ban |
10,68 |
28,78 |
30,57 |
|
1946-ban |
12,72 |
36,08 |
37,58 |
Az
összes katolikus-protestáns házasság 1928 és 1946 között az összes házasság 14,8%-áról 17,8%-ára nőtt! Bizonyítottnak
tekinthetjük tehát, hogy a húszas évek végén, ill. a harmincas években
született gyerekek legalább hetedénél az „azonos felekezetűvel házasodni”
értéke nem bizonyult követhetőnek.
A budapesti
adatok a
vegyes házasságok (benne persze a keresztény-izraelita vegyes házasságok)
arányának szinte folyamatos növekedését mutatják. Kicsit visszafelé menve az
időben: 1877-ben a házasságok 17,3%-a vegyes házasság,
az arány először 1884-ben lépi túl a 20,
1896-ban a 25, 1911-ben a 30%-ot, 1923-ban
pedig eléri a 35%-ot. 1941-ben (a zsidótörvények után) az arány 34,45%, de 1945-ben a vegyes házasságok aránya –nyilvánvalóan
az 1938 és 1945 között elmaradt házasságok „behozásaként” – 37%-ig kúszik, majd
ismét csökken néhány százalékot. (Budapest,
1941, 1946. Illyefalvi, 1933, 98.)
Az
„azonos-felekezetűség” értékét sugárzó iskolába járó gyerekek tehát egyre
növekvő arányban a nem endogám házasság mintáját láthatták otthon és
környezetükben, s a városi lakosság arányának – már a harmincas években is jól
előre látható – növekedése miatt egyre szélesebb tanuló csoportokat kellett
volna felkészíteni a másfelekezetűekkel való együttélésre. Noha a felekezetek
közötti béke – legalábbis a jelszavak szintjén – erősen jelen van a korban, sőt
elvi jelentőségét a történelem és társadalomismeret könyvek is deklarálják, a
(részben felekezeti kiadók által kiadott) tankönyvek üzenetei mégsem a
többfelekezetű társadalomban történő együttélésre készítenek elő elsősorban.
Bár a kilencvenes évek óta Magyarországon a házasság
polgári intézménnyé is vált, a tankönyvek gyakorlatilag kivétel nélkül a
házasság szentségéről, illetve egyházi mivoltáról szólnak.
Ugyanakkor a két háború között már jól kitapintható
az a csoport, aki nem köt egyházi házasságot. Az azonos felekezetűek közötti
házasságok közel egytizedét, a vegyes házasságok közel 44%-á t nem egyházi módon kötötték. (MSÉ, 1928, 21.) A vegyes házasságot kötő katolikus férfiak 57, 8%-a, a
reformátusoknak alig 32,3%-a vette igénybe az egyház házasságkötési szolgáltatását.
A
tankönyvekben a „dolgozó ember” szinte mindig férfi, még a tanítónői szerep
bemutatása is igen ritka. Pedig 1930-ra
már az országban az (előző évtizedekben kiadott, ekkoriban még élő
értelmiségiek birtokában lévő) bölcsészdoktori oklevelek ötöde, a gyógyszerészi
oklevelek hetede, orvosi oklevelek tizede a nők kezében voltak, de volt már
negyven mérnöknő és hatvan közgazdásznő is, a pedagóguspályákon pedig már jól
kitapintható az elnőiesedés. Az
egyetemek hallgatói összetétele, ami szintén ezt a tendenciát jelzi, óriási
elmozdulást dokumentál: az orvoskarokon ugyan (a numerus clausus következtében) 8%-ra szorul vissza a nők aránya, de
a bölcsészeten túllépi a 46%-ot, a gyógyszerészeti karon a 33%-ot, a
közgazdasági karon a 12 %-ot. (MSÉ, 1928)
A nők aktivitása természetesen az egyes szférákat
különbözőképpen jellemezhette. Az agrárszférában 2340 ezer eltartott nőre alig
120 ezer önállóan, a férjétől függetlenül kereső nő jut, azaz az agráriumból
élő nők alig 5%-a „sértett” nemi szerepet. Ezért az adatért nemcsak a parasztok
világa „felelős”: a
több mint 5600 agrártisztviselő közül alig 200 volt nő. Az ipari
szférában ezzel szemben a 728 ezer eltartott nőre 172 ezer kereső nő jut, a
kereskedelmi szférában pedig még több: 180 ezerre 56 ezer – azaz itt már a nők
19, ill. 24%-a sérti meg a tradicionális szerepet.
A női munkavállalás aránya (ha a „segítő családtag”
függetlenséget nem biztosító státusát leszámítjuk) a tisztviselői népességen
belül a legmagasabb: a munkavállalók 30%-át is meghaladja. Ezen belül a
kereskedelmi tisztviselőknél az arány még ennél is magasabb.
Ha az agrárium-iparforgalmi szféra mindent
meghatározó különbségét nem vesszük figyelembe, az ország egyes területein
további nagy különbségeket találunk. Az iparforgalmi keresőknek Budapesten nem
kevesebb, mint 46%-a nő volt. A városok átlagában ez 37%-ot, a községek
átlagában 10%-ot jelentett. De a megyék között is nagy a különbség. Három
dunántúli megye is van – s rajtuk kívül Békés –, ahol az iparforgalmi szféra
keresőinek több mint 15%-a nő.
A közszolgálat és szabadfoglalkozások blokkjában
(minthogy ezt mindenütt a jogi végzettségűek dominálták, akik csak férfiak
lehettek, s tömeges női jelenlét legfeljebb a tanítói pályán érzékelhető) a
regionális szórás érthetően kisebb: Budapesten is csak a keresők 9,7% -a tartozik a női nemhez. A városokban 8,7, a falvakban 3% ez a mutató.
Korabeli közvélemény-kutatásokkal e vonatkozásban természetesen
nem rendelkezünk. De ha belegondolunk abba, hogy a családra vonatkozó attitűdök
jókora arányban gyerekkorban rögzülnek, mindenestre
feltűnő, hogy az 1910-es és 1920-as években született (a kérdezés idején tehát
már nem fiatal) népesség ugyanolyan arányban – kb. 50%-ban – mondja azt, hogy
„a dolgozó anya ugyanolyan jó anya lehet, mint a kizárólag családjának élő”,
mint a fiatalabbak. A feleség munkavállalásával kapcsolatos különböző
kérdéseknél következetesen 5–10% pontos eltérés tapasztalható, mely azt mutatja,
az idősebb nemzedék kevésbé tekinti magától értetődőnek a női munkavállalást.
De még így is nem kevesebb, mint 50% nevezte meg a nő függetlenségének útjaként
a munkát. (TÁRKI)
Ha
egyszer a magyar társadalomnak vannak olyan jól körülírható csoportjai, akiknek
a bevettől eltérő értékei vannak, s e csoportok bizonyos településeken,
bizonyos iskolatípusokban olyan „koncentrátumban” fordulnak elő, hogy helyileg,
intézményileg akár többséget is alkothatnak – miért nem tükröződik mindez a
tankönyvek és a tantervek világában? Miért áll szemben a modern értékek
akceptálásával a politika, miközben teljesen egyértelmű, hogy e csoportok egy többpártrendszerű
demokráciában egyáltalán nem tekinthetők lényegteleneknek: iskolázottabbként,
városiasodottabbként és vagyonosabbként aránylag többen rendelkeznek közülük
választójoggal, mint a tradicionális értékeket követő csoportok.
Meg kell állapítanunk, hogy a politika viselkedését
ebben a szférában nem a (modern politikai szociológiából ismert) „szavazatmaximalizálás”
határozta meg, hanem egyéb tényezők. (Lipset)
Egy ilyen tényező például, hogy a kormányzati ágak között mintegy
munkamegosztás alakult ki. A kormányzatot és a kormánytöbbséget a modernebb
rétegek számára is támogatandóvá (elviselhetővé) tenni a
kereskedelempolitikusok, a pénzügypolitikusok, az igazságügyminisztérium és –
bár ellentmondásosan – a szociálpolitikai bürokrácia feladatává vált.
A kultusztárca – ellentétben a 19. század utolsó
két-három évtizedében megfigyelhető viselkedésével – nem fordított nagy
figyelmet arra, hogy e modernebb csoportok oktatással kapcsolatos igényeit
kielégítse. (Annak ellenére, hogy Klebelsberg személyesen közelebb állt a
kormánypárt konzervatív-liberális, mint szélsőjobboldali erőihez.) A kultusztárca sokkal inkább a közalkalmazotti csoportok –
és a hozzájuk csapódó hasonló mentalitásúak – érdekeinek és értékeinek akart
megfelelni. Amikor pedig – legalábbis a jelszavak szintjén – a kormánytámogatók
körét szélesíteni akarták, az iskolázási mobilitás csatornáit a paraszti és
altiszti rétegek előtt nyitották meg s nem a modern mentalitású csoportok
előtt.
Egy másik tényező, hogy a tárca az oktatáspolitika
mellett egyben a kultúrpolitika, sőt bizonyos értelemben a társadalomra
irányuló egész kormányzati ideológiai munka felelőse is volt. Ez a kultúrpolitika
és ideológia pedig (egy önmagát az 1867–1918-as rendszerrel, ill. 1918–1919-cel
szemben definiáló kormányzat esetében) természetesen nem lehetett más, csak
konzervatív.
A harmadik tényező az, hogy az ágazati politizálás
aktorai kivétel nélkül közelebb álltak a konzervatív, mint a modern
értékpólushoz – a velük való folyamatos kommunikációt nyilvánvalóan megkönnyítette,
hogy a VKM nem tette lehetővé modern értékvilágú tankönyvek bevezetését.
Az oktatáspolitikai tér többi – tehát minisztériumon kívüli – szereplői is közelebb álltak
a konzervatív pólushoz, mint a társadalom átlaga. Közismert, hogy az
iskolarendszer meghatározó faktora felekezeti tulajdonban volt. Számos
egyháztörténeti kutatás bizonyította, hogy a nagyobb felekezetek nemcsak az
adott felekezetekbe bejegyzett szélesebb, vallásukat különböző mértékben gyakorló
tömegeknél voltak konzervatívabbak, de még az aktív hívők körén belül is
kimutatható ez. Azaz – némi leegyszerűsítéssel – az egyházi hierarchia vezetői
általában konzervatívabbak voltak, mint a katolikus-protestáns-zsidó társadalmi
szervezetek, értelmiségi csoportok, folyóiratok, s – zömükben –
konzervatívabbak, mint az előttük járó püspök-nemzedék. (A katolikus, ill.
református egyházak történetét ismerőknek a Csernoch-Serédi vagy a Baltazár-Ravasz
váltásra utalunk.) (Balogh-Gergely)
Azt is kijelenthetjük – nemcsak statisztikai paramétereik, de a korabeli szépirodalom, sajtó és a kortársak visszaemlékezései alapján szintúgy –, hogy a tanárok konzervatívabbak voltak, mint a főiskolát, egyetemet végzettek átlaga, a tanítók konzervatívabbak voltak, mint a középiskolát végzettek átlaga.
Az oktatásügyi szféra – a szakminisztérium, az
iskolafenntartók, a pedagógusok világa – nem volt érdekelt a modern értékek
beemelésében. Ezzel talán összefüggésben, de nyilván ettől függetlenül is, úgy
tűnik, mintha a modern értékek követői sem ambicionálták volna a
tankönyvi/tanrendi pozíciók megszerzését. Legalábbis abból kiindulva, hogy
milyen hihetetlenül keveset foglalkozik az oktatással a Pesti Napló, a Nyugat,
vagy éppen a Századunk. S abból, hogy
a dualizmus korával szemben a tankönyvszerzők sorában a friss tudományos
eredmények bemutatását ambicionáló akadémikus-egyetemi tanár elittel szemben (a
szükségképpen a tudomány „tegnapi” állásához jobban kötődő) középiskolai tanár figurája lett a
meghatározó.
Mekkorának
tekinthető a társadalom többé-kevésbé modernnek tekinthető része a Horthy-korszakban?
Fentebb szinte minden modernizációs érték mellett 3-5-10-20%-os számokat
találunk. Csakhogy a kör ennél a „normasértő” tömegnél bővebb: hiszen
nyilvánvalóan – mint minden társadalomban – vannak olyanok, akik nem
szokásszerűségi alapon, hanem individuális
döntés eredményeképpen maradnak falujukban, járnak templomba, kötnek
házasságot, maradnak háztartásbeliek, szülnek sok gyermeket stb. Az ő döntéseik csak történetesen
esnek egybe a tankönyvek által sugallt társadalmi normával. Minthogy
döntéseik individuális és nem szokásszerűségi alapon történtek, az ő egyetértésükkel
sem szükségszerűen találkozik álláspontjuk „kanonizálása”. (Sokkal későbbi
szociológiai felmérések mutatják, hogy a tradicionális értékekkel egybeeső
álláspontot képviselő emberek között – különböző témákban – 10 és 80% között
változik azok aránya, akik nem ítélik el a más értékeket követőket, s noha őket
nem sújtaná, mégsem támogatnának társadalmi-jogi-gazdasági szankciókat a
disszidensek, a nemi szerepeket sértők, a házasságon kívül együtt élők, a
homoszexuálisok, a házasságtörők, a gyermektelenek, az
abortálók stb. ellen.)
A magyar társadalom tradicionalitásból kimozdult,
életéről individuális döntéseket hozó, a tankönyvekben sugallt ember-képpel
szembenálló csoportjai tehát bizonyosan szélesebb kört jelentenek, mint a fenti
kemény adatokból látszik. Hogy történetesen mennyivel szélesebbet, azt
természetesen nem tudhatjuk. Úgy véljük a modern/individualista értékvilágúak a
többséget azért egyik vonatkozásban sem érik el.
Most már csak az a kérdés, hogy a magyar társadalom
egésze és egész fejlődése szempontjából minek tekintjük ezt az 5-10-40%-os
kisebbséget. Enklávénak,
zárványnak-e, mely a többséggel szemben áll, s annak modernizációs útját nem
befolyásolja, ekképpen oktatási jogainak – köztük az értékeikkel nem ellentétes
oktatáshoz való jognak – a sérelme a „kisebbségi jogok sérelmének”
kategóriájába sorolható-e, vagy olyan kristályosodási
pontnak, mely egyre többek számára adott esélyt, hogy e kisebbségek
normáiból, értékeiből, sikereiből is tanulva, hozzájuk sok tekintetben
csatlakozva maguk is meginduljanak a
polgárosodás, modernizálódás, individualizáció
útján. Ha ugyanis az utóbbi igaz, akkor ezeknek a modern-individuális
értékeknek a nem akceptálása nem kisebbségi jogsérelem, hanem a magyar
társadalom egészének sérelmére
elkövetett súlyos mulasztás volt.